„Azok a könyvek, melyek könyvtárad polcain szunnyadnak, még nem készek, vázlatosak, magukban semmi értelmük. Ahhoz, hogy értelmet kapjanak, te kellesz, olvasó. Bármennyire is befejezett remekművek, csak utalások vannak bennük, célzások, ákom-bákomok, melyek pusztán egy másik lélekben ébrednek életre. A könyvet mindig ketten alkotják: az író, aki írta, s az olvasó, aki olvassa.”

/ Kosztolányi Dezső /

Tartalomjegyzék:

Érintés

Első rész

Második rész

Harmadik rész

A találkozás

Az 5-ös kórterem ideiglenes köztársasága

Első rész

Második rész

Csillagszóró pillanatok

Nagymama és az unokák

Érintés

Nyitott könyv a Hol lennél jó helyen? c. regényre adott olvasói visszajelzések alapján, Lázár F. Katalin tollából, köszönetképpen.

Ülj ide mellém, kedves olvasóm, nyugodtan, bátran, hisz’ ismersz már engem! Feltártam előtted szívem legrejtettebb titkait és te azonosultál velem, lejöttél velem lelkem legmélyebb bugyraiba és fogni akartad a kezem, velem nevettél az élet vidám dolgain és szarkasztikus humorom sem botránkoztatott meg, a feléd áradó szeretetem pedig megérintette a szívedet. Ülj csak le; tudom, hogy az élet rövid és még annyi mindent kell megtenned, de kérlek, engedd, hogy visszaadjak egy keveset abból, amit te adtál nekem! Mesélek arról a csodáról, amivel te érintetted meg a szívemet.

Első rész

Egy könyv megjelenését ugyanazok az érzések előzik meg, mint egy gyermek születését. A várakozás boldog izgalma ugyanúgy végigkíséri, mint a kétségé és a szorongásé: Vajon milyen lesz a fogadtatás? Szeretni fogják, megértik az üzenetét majd az emberek? Mivel a könyv nem a szokványos módon keletkezett, az út, amin elindult, ennek megfelelően sem egy kiadói kezdeményezésre és nem is egy híres személy ajánlásával kezdődött. Mivel eredetileg a családomnak szántam, és a sors különleges áldásának köszönhetően lányom tanult mestersége a nyelvészet – míg jómagam mindenféle írói képzettség és tanult írói tudás nélkül, csupán a szívemre hallgatva tettem mindezt –, a korrektúrát és a lektorálást ő készítette el számomra, fiam pedig a technikai szerkesztést és, szintén tanult mesterségeként, a menedzselést vállalta fel.

Az úton való elindulás az alábbi e-maillel kezdődött:

„Kedves Barátaink! Az élet mindig érdekes. Tele van humoros és vicces, de szomorú és megrázó eseményekkel is. Sokszor gondoljuk azt, hogy de jó lenne mindazt leírni, ami velünk történt, megőrizni az utókornak vagy csak saját magunknak. Abban a kiváltságos helyzetben vagyok, hogy elmondhatom: az én édesanyámnak sikerült. Lejegyezte a saját és vele együtt a gyermekei, vagyis a mi élettörténetünket is. Nekünk annyira megtetszett, hogy a család összefogott és kiadtuk könyv formájában. Úgy érezzük, hogy ez nemcsak a családunk történetének a leírása, hanem gyógyír lehet sebekre és vidámságot adhat nehezebb napokon. Ezért szeretnénk tudatni veletek, hogy a könyv már nyomtatás alatt áll. További információt a könyv hivatalos honlapján találtok. Ezúton is szeretnénk megköszönni, hogy életünk egyes szakaszaiban mellettünk álltatok és segítettétek családunkat.”

Fiam meleg hangú ajánlásának, méltatásának, és nem kevésbé az ismertségének köszönhetően a következő napokban folyamatosan érkeztek a gratulációk és a feliratkozások az előzetes megrendelések listájára a könyv honlapján. Teljesen elérzékenyültem a bizalomnak ettől a számomra is hihetetlen megelőlegezésétől, hiszen a kedves olvasó a könyv külső borítója és a belső pár oldal tartalma alapján döntött úgy, hogy feltétlenül meg szeretné venni ezt a könyvet. A mai napig hálás vagyok ezért a nemes gesztusért, azonban egy fontos igazságot sem szeretnék elhallgatni. Ahhoz, hogy az ember valakiknek a bizalmát ilyen mértékben élvezze, szüksége van a saját és a családja jó hírére. A név egyfajta garancia. Garancia arra, hogy a tőled megszokott módon, hiteles és megbízható formában adsz tovább értékeket, és nem a bóvlit akarod rásózni az emberekre. Soha ne adj üveggyöngyöt az igazgyöngy helyett!

Az első gyöngyszem a barátságláncban mindenképpen te vagy, ehhez kötődnek a családod, a barátaid és ismerőseid barátsággyöngyei. Az én barátsággyöngysorom az írás kezdetétől fogva folyamatosan bővült. A mű előrehaladott állapotában egyre jobban éreztem, hogy – a fiamon kívül, aki rendületlenül és hűségesen olvasta formálódó könyvem kéziratát – a megmérettetéshez feltétlenül szükségem lenne külső segítségre. Újabb gyöngyszemek kapcsolódtak a láncomhoz, akik nemcsak hűséges olvasóim, hanem állandó buzdítóim is lettek abban, hogy az írás göröngyös útján tovább haladjak. Mindig megérezték, mikor kell a buzdítás: „Folytasd, írd, hiszen ez gyönyörű!” Három barátsággyöngyöm csodálatosan szép szavakkal és mély érzésekkel írt ajánló sorokat később a könyvem mellé, amikor annak honlapja felkerült az internetre. Az ő hitelességüknek is köszönhettem, hogy egyre szélesebb körben kezdett az információ terjedni. Majd a több mint egy éves hallgatás után jómagam is kezdtem megnyílni. Előbb kicsit félszegen, később egyre bátrabban beszéltem arról, hogy az utóbbi időben az a szó, hogy „munkanélküli”, egyáltalán nem állja meg a helyét az életemben, mivel ebben a több mint egy évben lehet, hogy egypár dolgot valóban nélkülöznöm kellett, de a munkát, azt biztosan nem. Ekkor jöttek az első konkrét kérdések: „Tulajdonképpen mit csinálsz? Mivel foglalkozol?” Mielőtt a választ kimondanám, mélyen a szemébe nézek a kérdezőnek és várom a döbbenetet a tekintetében. Nem sértődök meg, hiszen saját magamnak is nehéz elfogadni, hogy a nyomdai munkálatok befejezése után nyíltan fel kell vállalnom, hogy valóban írtam egy könyvet. A közvetlen barátok, ismerősök előtti színvallás után jön a következő megmérettetés:

Mivel a könyvem magánkiadásban jelenik meg, így kiadó sem bábáskodik felette, ebből kifolyólag a kiadókkal szorosan összekapcsolódó terjesztői hátteret is nélkülöznöm kell. De milyen is az ember? Ha a szükség úgy hozza, vág az agya, mint a borotva. Tervez és mérlegel, majd a megvalósítás útjára lép. Ahhoz, hogy a könyvem kiadását és forgalmazását magam tudjam intézni, akár tetszett, akár nem, vállalkozóvá kell lennem, ami ebben az ingatag gazdasági helyzetben bizony nem kis feladat. Elindulok hát a hivatalok, a nyomtatványok és a számok útvesztőjében. A nehézségek ellenére jól boldogulok, a konkrét kérdéseket azonban most sem kerülhetem el:

– Milyen tevékenység végzéséhez kell az engedély?

– Írói, alkotói tevékenység.

Puff, hát kimondtam! Az adóhivatal ügyfélablakai mögött dolgozó hölgyek keze megáll, előbb egymásra néznek, majd óvatosan rám, de csak egy pillanatra, aztán már folytatják is a dolgukat. „Nem túl sokan járhattak errefelé ilyen kéréssel” – gondolom magamban. „Na, nem baj; jobb, ha megszokom, a következő majd könnyebben megy!” – és szorgalmasan töltöm az elém tett nyomtatványokat. Valóban, a bankban már a szemem sem rebben, amikor az ügyintéző hölgy kedvesen érdeklődik könyvem témája felől. Mikor elmondom, hogy nagyobbik lányom életútja is nyomon követhető a könyvben – aki értelmileg akadályozottan született –, azonnal rendel belőle, mert az ő családjuk is nevel egy fogyatékos gyermeket. Kedvenc ügyintézőm is, akit hosszú évek óta ismerek és tisztelek, kér egyet. Féltem őt, hiszen gyönyörű lánya elvesztésének fájdalmát ott hurcolja a szívében. Aggódom, hogy férjem halálának leírása szembesítené ezzel és feltépné a sebeket. Mindenképpen szeretné elolvasni, mondja könnyes szemmel. A megjelenés után az elsők között hív fel, hogy megköszönje azokat a csodálatos szavakat, amiket használtam a gyász leírásakor. A következő gyöngyszem a láncomon. Hallgatom őt, és most értem meg igazán, milyen nagy hatalmuk is van a szavaknak. Azáltal, hogy megérintenek bennünket, meggyógyíthatják a lelkünket. Egy szerettünk elvesztésekor kimondani ugyan nem tudjuk őket, és hosszú időbe telik, míg újra engedelmeskednek nekünk, de az érzések ott vannak a szívünkben. Igen, beszélnünk kell ezekről a mély érzésekről, mert ha nem öltenek alakot szavak formájában, megfojthatnak bennünket. Bármennyire nehéz is elviselni, a halált is meg kell tanulnunk elfogadni, hiszen az élet része. Ha megtanuljuk tisztelni, talán könnyebben megy. Ezzel a telefonbeszélgetéssel párhuzamosan elkezdenek jönni az elektronikus levelek. A honlapnak köszönhetően ismerős és számomra eddig ismeretlen emberek folyamatosan küldik a visszajelzést a könyvemről. Újabb és újabb gyöngyszemek a láncomon: „erős, elgondolkodtató”, „frenetikus”, „a költői képek, mint a kéz és a hang, hatalmas plusz érzelmi töltetet adnak neki”, „megerősít, lelkesít, tanít és ha kell, átformálni is képes”.

****

A helyi médiának nagyon sokat köszönhetek; rajtuk keresztül a könyvem hirtelen népszerű lett és az emberek is felismernek az utcán vagy nyilvános helyeken. Már jönnek is a gratulációk, a kézfogások és – nem is olyan ritkán – az ölelések.

Egy ölelés; kedvenc hús-grill-étterem láncolatomban – alig pár száz méterre a lakásomtól – kezdődött a történet. Hetente többször is megfordulok valamelyikben, attól függően, hogy éppen mire van szükségem. Ennek a kis családi vállalkozásnak hangulata van. Nemcsak a külső igényességben és az udvarias, előzékeny kiszolgálásban érződik ez, hanem abban a különleges harmóniában, szervezettségben is, amit a szakavatott vendég, vásárló éles szeme azonnal észrevesz. Az első pillanattól kezdve szerettem ide járni. A grill- és a húsbolt részhez kapcsolt igényes és családias étterem akkor még csak építés alatt állt, amikor ide költöztem, de az előző kettőben megtapasztaltak alapján ki lehetett következtetni, hogy itt is a vendég lesz az első és a legfontosabb. Valóban úgy is lett.

De kezdjük a legelején: a nap bármelyik szakaszában mentem is át felvágottért, ropogós kifliért, házias joghurtért és egyéb frissen sült finomságokért, a két bájos eladóhölgy szinte lenyűgözött a kedvességével, talpraesettségével, gyors és udvarias kiszolgálásával. Soha nem tettek kivételt senkivel, pontosabban néhány alkalommal mégis: akkor, amikor idős, a vásárlással és az ezzel kapcsolatos döntések meghozatalával nehezen boldoguló embereknek volt szükségük egy kis iránymutatásra, segítségre. Minden egyes esetben felajánlottak többféle vásárlási lehetőséget, és türelmesen kivárták, míg végre a döntés is megszületett, majd az előzékenységüknek köszönhetően a megvásárolt termékek is könnyebben kerültek bele a reszkető kezek által odanyújtott táskákba. A várakozási idő szinte elröpült, míg a szorgalmasan dolgozó kezek és kedves mosolyok látványában gyönyörködött az ember. A barátságos üdvözlésről és megszólításról nem is beszélve. Ugyanez a hagyomány fogad a húsboltba átlépve. A „kedves hölgyem, asszonyom” megszólítás és az üdvözlés itt sem marad el, sőt, főzési tanácsadást is kapok, ha éppen nem tudom eldönteni, hogy az általam kiválasztott étel megfőzéséhez éppen melyik hús megvásárlása lenne a legcélszerűbb, vagy azt, milyen pácolási és egyéb módszerekkel készíthetném el azt. Három fiatalember áll a pult mögött, boszorkányos gyorsasággal és szakavatott mozdulatokkal vágja, szeleteli, darálja a szemet gyönyörködtető friss, és valóban színhúst tartalmazó, kiválasztott terméket.

Végig a karmestert keresem. A karmester, vagyis inkább karmesterek, mindvégig szerényen meghúzódnak a háttérben, az „apu”, „anyu” megszólításból azonban hamar kikövetkeztetem, hogy a három fiatalember a hentespult mögött csakis az ő fiaik lehetnek. Mindenki „Laci bácsija” és „Marika nénije” név szerint üdvözlik a törzsvásárlókat, ami a forgalmukat elnézve nem lehet kis feladat. Figyelmük még a kimondatlan kívánságokra is kiterjed, hozzáállásuk a dolgokhoz példaértékű lehet valamennyiünk számára. A „Főnök úr”, ha kell, hólapátot, seprűt ragad; kedves felesége, aki a hátérben a számlázással együtt járó ügyes-bajos dolgokat is elrendezi, ha a munka megkívánja, kisüti a fasírozottat vagy mind a ketten kötényt kötnek, hogy elmosogassák a grill-felszerelést és egyéb sütő edényeket; nem szégyellik egyiket sem. Szerénységük, bölcsességük nagyobb annál, mintsem az évtizedek alatt kemény munkával elért eredményeiket olcsó hatalmaskodásra, tékozló életvitelre cseréljék.

Kedves nagynevű áruházláncok és bevásárlóközpontok! A kötegszám bedobott akciós újságok általam is a postaládák alá elhelyezett kartondobozban landolnak, mintegy követve többi lakótársam példáját. Úgy látom, mint lehetséges vevőket, őket sem érintette meg az a hangzatos ígéret, miszerint a reklámmal „megszólítjuk a vásárlókat”. Addig, amíg hosszú órákon át bolyonghat az ember anélkül, hogy eladóval találkozna, ha pedig van elég bátorsága ahhoz, hogy megszólítson egy éppen arra tévedőt, szemrehányó vagy értetlen tekintet fogadja, bátran kijelentem: változatlanul nem szólítottak meg! Kedvenc családi üzletsoromra lehet jönni marketinget tanulni!

Most azonban térjünk rá a lényegre, mert bizony arról a híres-neves ölelésről eddig még egy szó sem esett. Csípős, február eleji nap volt; reggel nyolc óra körül lehetett, amikor átsétáltam, hogy a szokásos napi bevásárlásomat elvégezzem. A Főnök úr, mint mindig, most is szívélyesen üdvözölt, majd váratlanul odalépett hozzám és gratulált az Év Hölgye díjhoz, amit a megyei napilap írt ki, és az olvasók szavazatai alapján én nyertem meg. Tőle értesültem először az eredményről, mert az aznapi újságot még ki sem vettem a postaládámból. Nem is annyira a hír lepett meg, mint inkább az a tiszteletteljes mód, ahogy mindezt tette. Valóban szívből gratulált és azonnal venni is szeretett volna egyet a könyvemből.

– Tudja, Katika, a feleségem nagyon szeret olvasni és szeretném meglepni ezzel a könyvvel! – mondta csillogó szemmel. A tekintetéből ki lehetett olvasni, hogy mennyire fontos számára a felesége. Hétfőn, az üzletbe belépve, újabb meleg hangú fogadtatás után kérte, hogy semmiképp ne menjek el addig, ameddig a feleségével nem találkozom, mert a hétvégén elolvasta a könyvemet és szeretne ő is személyesen találkozni velem. A szeretet és a megbecsülés érzése láthatatlanul körém fonta a karját és én tudtam, igenis, ebben a munkával teli rohanó világban is jelen lehetnek mély, őszinte érzések. Majd a fizikai ölelés sem maradt el, s az ölelésből, a meghatott szavakból hamar megértettem: bár a sorsunk más és más itt a földön, de az asszonyi szív ugyanúgy dobog és érez – akár ő is írhatta volna a könyvemet.

Nemcsak egy öleléssel lettem gazdagabb, de az érzést, ami akkor átjárta a szívemet, a mai napig nem felejtettem el. A legfontosabb visszajelzés számomra mégis az volt, hogy a család és a munka értéke még nem halt ki, és hagyományként átültethető a következő nemzedék életébe.

****

„Mély érzéseket lehet ám a szavakkal előhozni az emberből, és bizony a szavaid ezt teszik velünk, olvasókkal” – jön a következő levél. Lelket melengető visszajelzés, mit csak a tollforgatással próbálkozó kaphat.

Nézzük csak, valójában mekkora erejük is van a szavaknak! Gyermekkori élményeim egyik legszebbike közé tartozik, amikor perceken át gyönyörködhettem a szappanbuborékok táncában a szikrázó napsütésben. Kisebbek, nagyobbak voltak közöttük, némelyek erősen, dinamikusan szálltak a kék égbolt felé, míg mások felkapaszkodtak egy fuvallatra és eltűntek a szemem elől. A kicsik túl sűrűn és türelmetlenül törtek a magasba, szinte esélyt sem adtak egymásnak az érintésre. Egy idő után összetorlódtak, majd szétpukkadtak és eltűntek a semmiben. Ugyanígy jártak azok is, amelyeket először az örömtől felfokozott állapotban, kapkodva, sietősen, később már egyre higgadtabban és óvatosabban próbáltam elkapni, de a kezem érintését mégsem bírták ki, és ugyanúgy megsemmisültek, mint az előbbiek. Az emlékeimben azok jelennek meg a legérzékletesebben, melyek finoman, mint egy puha érintés, egymásba kapaszkodva, lágyan ringatózva próbálták elérni a kék eget. Ezek hatalmasak voltak és a szivárvány ezer színében pompáztak. Erre az érintésre vágytam egész életemben, és most egyre jobban szembesülök azzal a ténnyel, hogy rajtam kívül milyen sok embernek van ugyanez a vágy a szívében. Különleges érzés számomra megélni ezt; keresnem kell a szavakat ahhoz, hogy ezeket az érzéseket méltó formába tudjam önteni.

Kimondott szavaink, melyek valamilyen szépségből fakadnak, különböző folyamatokat indítanak el nemcsak bennünk, hanem azokban is, akikhez intézzük őket. Szavaink hatására az övéik is a felszínre törnek és összekapcsolódnak a miénkkel, lágyan ringatóznak tovább, és egyre több és több embert érintenek meg. Az évtizedek keserű barázdái nevetőráncokká szelídülnek az arcunkon, szemünkbe visszatér az örök fény, karjaink ölelésre tárulnak és – észre sem vesszük – a szeretet ismét ott zubog az ereinkben. A szívünk dübörög, pulzusunk észvesztően kalapálni kezd. Ez az érzés szinte már az elviselhetetlenségig fokozódik, de mi nem bánjuk; mit nekünk a hétköznapok szürkesége, ha hasíthatjuk a kék eget, inkább legyünk naptól perzselt pillangók, mint a föld porában megbúvó férgek! Igen, lángoljunk, mert csak ez viszi előbbre az életet, a közöny, a lustaság önzővé, tespedtté és üressé tesz!

****

„A könyved – írja egyik kedves olvasóm – megtisztít”. Mi ez az állandó megtisztulási vágy az ember szívében? Egyáltalán mitől és milyen formában szeretnénk megszabadulni? Az évek alatt felhalmozódott igazságtalanságtól, sérelemtől, a ránk rakódott bűntudattól, az átélt kudarcok, megaláztatások rossz emlékeitől? Vagy csupán a belső rend boldog csodáját szeretnénk átélni újra és újra? Amikor a könyvemet írtam és egy-egy részt lezártam, a szavak szépsége, az érzelmek ezerszínűsége, ami a lelkem mélyéből felszakadt, és az írás képessége engem lepett meg a legjobban. De mivel már benne voltam, és egy belső késztetés sem hagyott nyugodni, nem tehettem mást csak írtam és írtam – néha tíz, tizenkét órán át, mint egy megszállott. Amikor pedig elkészült, úgy éreztem, hogy valóban eszköz voltam egy magasabb rendű hatalom kezében. A kezem-lábam remegett, járkáltam a szobában, mint egy ketrecbe zárt állat, s a szívem majdnem kiszakadt a helyéből; azt gondoltam: itt a vég és perceken belül megsemmisülök. Nem így történt – itt vagyok és vannak pillanataim, amikor úgy érzem, hogy könnyebb volt a könyvemet megírni, mint a nekem küldött leveleket, a személyes találkozások kérdéseit megválaszolni. Számomra is hihetetlen módon megnyílnak az érző szívek és különleges ajándékként megosztják velem életük legrejtettebb titkait.

Életem első nyilvános találkozása az olvasóimmal sok szép emléket idéz fel bennem. Egy középkorú hölgy lép az asztalomhoz, és mielőtt odanyújtaná a könyvemet dedikálásra, bemutatkozik és a következőket mondja: „Hallottam az Ön könyvéről és el is fogom olvasni, de nem magamnak vettem meg, hanem a lányomnak szeretném ajándékozni. Tudom, hogy én rossz anya voltam és most azt szeretném, hogy ő jobb legyen. Egész életemben szociális területen dolgoztam, a szakmámban szép sikereket értem el, de mint anya sorra kudarcot vallottam. Ami a legjobban fáj nekem, hogy akkor ezt észre sem vettem, de most van egy hat és fél éves unokám és látom, hogy a lányom ugyanazokat a hibákat követi el, amiket én annak idején, és ez nagyon fáj nekem” – már peregnek is a könnyek az arcán.

„Sírni csak a győztesnek szabad!” – írta Székely Éva többszörös olimpiai bajnoknőnk regényében. Valóban a könny csak a győztesek jutalma lenne? A folyamatos megtisztulási vágy ott van az ember szívében, a győzelemig vezető út kövei imitt-amott könnyektől fénylenek.

A bánat, az öröm, a meghatottság érzése éppúgy könnyeket csal a szemünkbe, mint egy jóízű nevetés. Szeretem ezeket az érzéseket és arra kérek mindenkit, ne fojtsa el őket, ossza meg másokkal, mert ettől lesz szebb és boldogabb a világ, ettől ember az ember, ez az, amit adhatunk egymásnak! Sok embernek van szüksége arra, hogy a régi falak leomoljanak és egy megtisztult lélekkel lépjen át még itt a földön oda, ahol már érteni a Mindenség szavát. Aki azt hiszi, hogy szenvedések nélkül képes lesz erre a földöntúli lobogásra, téved.

Minden egyes könnycsepp üzenet. Sok éven át nem akartam és a végén már nem is tudtam sírni; érzelmileg elhatároltam magamat a világtól, senkinek nem akartam üzenni. Kemény voltam, mint a gyémánt, azt gondoltam, ez majd megvéd az élet viszontagságaival szemben. Ma már tudom, hogy a könny nem a gyengeség jele, inkább egy túlfűtött érzelmi állapoté. Engedjük, hogy előtörjön rejtett zugából és végigcsorogjon az arcunkon! Megkönnyebbülést, nyugalmat és megtisztulást eredményez. Az érzelmeink játéka megpengeti lelkünk húrjait, mely a finom és a durva érintésekre ugyanúgy felsír, mint a tenger zúgása és a szél hangja az aeolhárfa húrjain.

Második rész

A könyvbemutatók egyikének különleges élményét egy kedves, barátságos könyvtár meghitt zugában élhettem át. Személyes kötődésem is volt ehhez a könyvtárhoz, hiszen tizenkét éven át hűséges látogatója voltam, míg ebben a kisvárosban éltem. A könyvtár vezetőnője és kedves helyettese mindent megtett a sikeres bemutató érdekében. Talán nagyobb izgalommal várták a találkozómat az olvasókkal, mint saját magam. Elérkezett a kezdés ideje és bizony alig pár ember ült csak a székeken. Figyeltem a jelenlevőket és arra gondoltam, hat ember is ember, megérdemlik, hogy ugyanazt kapják, mintha hatvanan lennének. Ahogy az arcokat fürkésztem, egy bájos fiatal nőn akadt meg a tekintetem. Szemében valami lobogás és várakozás égett, tekintete annyira meghitt és barátságos volt, hogy hirtelen bűntudatom is támadt, talán ismernem kellene valahonnan?

Aztán, mintegy varázsütésre, a sorok hirtelen megteltek és elkezdődött a bemutató. A végére már izzott a levegő, sorsok elevenedtek meg előttem, a kérdések özönéből hamar kivettem: ismét jó kezekbe került a könyvem. A dedikálás során a fiatal hölgy is az asztalomhoz lépett s

bemutatkozott; elmondta, hogy szenvedélye az olvasás, és egy blogot ír, amiben az írót és a könyvet is bemutatja. Megkérdezte, hogy hozzájárulok-e ehhez. „Én személy szerint igen, de mivel a fiam a menedzserem, a végső jóváhagyást tőle kell megszereznie!” – mondtam. Majd pár nap múlva a blogján, a könyvem bemutatása és méltatása után, az alábbi szavakkal zárta gondolatait: „...a szerző csodálatosan ír, szavaival békét varázsol az ember lelkébe”.

Béke, békesség, megnyugvás és még sorolhatnám a szinonimákat, melyek ugyanazokat az érzéseket varázsolják elő az ember lelkéből. Míg egyesével ízlelem a szavakat, gondolatok cikáznak a fejemben, érzelmek rohannak meg. Oly jó lenne ezek közül csak egyet is megfogni, örökké magaménak mondhatni, de a rohanó, zajos világ kiragadja a kezemből. Újra és újra meg kell küzdenem, hogy ha rövid időre is, de az enyém legyen. Hol rontottuk el? Miért száguld az idő és folyékony aranyként miért távozik ujjaink közül az élet apró és mégis leghatalmasabb csodájának érzése? A hétköznapok vasmarka miért nem ereszt? A kérdésekre a választ csak részben ismerem, a vágyat azonban ott hurcolom a szívemben. „A saját belső világom megőrzése mindig is fontos volt, egyfajta érinthetetlenséget biztosított a számomra, olyan fajta elhatárolódást, amely megvéd a pusztulástól és engem is megakadályoz abban, hogy kárt okozzak másoknak. Egy finoman megmunkált anyaghoz tudnám hasonlítani, amely a világon a legtöbbet jelenti nekem. Benne van a szívem vágyakozása a lelkem nyugalma, az érzelemi világom sokszínűsége, az elmém lángolása, a gondolataim szépsége” – írtam a könyvemben. Ha ebből egyet is nélkülöznünk kell, az egyensúly felborul.

A belső béke több annál, mint egy időre elhallgattatni a fegyvereket vagy a karácsonyfa alatt ajándékokat adni egymásnak. Több, mert az állandót, az örökkévalót, és nem az ideiglenest találja meg benne az ember. Boldogságra lelni nem a küzdelmektől mentes élet, a gazdagság és a könnyű sikerek útján lehet. Ez mind illúzió, mely ideiglenesen elkápráztathatja az embert, de maradandó örömet nem okoz. Az igaz boldogságra a hétköznapok göröngyös ösvényein járva lel rá az ember.

A kórházi ágy mellett állni és számlálni az élet perceit, megsimogatni egy munkában megfáradt kezet, egy gyermek könnycseppjét lágyan lesimítani és őt magunkhoz ölelni, ételt, ruhát vinni a szenvedőknek. Kéz a kézben sétálni a tavaszi verőfényben, ülni a csillagokkal borított nyári ég alatt, kirándulni az őszi lombok zizegésében, táncolni a tündöklő hóesésben. Mosolyt csalni az arcokra, fényt varázsolni a szemekbe, nem csak a szeretet ünnepén. Naponta kihozni magunkból a legtöbbet – valódi sikert ez jelent. Adni az időnkből, a gondoskodásunkból, az érzéseinkből pénz nélkül is lehet.

****

„Megerősít, lelkesít, tanít, és ha kell, átformálni is képes.” „Erőt adott, nagyon tetszett.” Ezekhez hasonló gondolatokkal többször is találkozom az olvasóim leveleiben s a személyes beszélgetéseink során. Honnan jön, miből táplálkozik ez az erő, amely segít emelt fővel végigélni az életet? Én azt gondolom, születési jogunk hinni egy szebb és boldogabb jövőben. A hitünk pedig abból a reményből fakad, hogy mindennek van értelme. Ez segít nekünk a hétköznapok küzdelmeiben. Tőlünk függ, hogy bízunk-e, merünk-e, teszünk-e érte. Minden igaz eszme, gondolat, tiszta meggyőződés ebből az erőből fakad és ebből is táplálkozik.

Pár héttel ezelőtt egy rendezvényen találkoztam egy fiatalasszonnyal, aki augusztusban megajándékozott egy fájdalmasan gyönyörűséges levéllel. Hosszú utazásra vitte magával a könyvemet: „A hatvanadik oldalnál tartok és ha tudom, hogy megírod az életem történetét, valószínűleg soha nem állok neki egy repülőgépen olvasni. Nem egyszerű úgy olvasni, hogy nem adhatom át magamat az érzéseimnek a körülöttem ülő négyszáz ember jelenléte miatt!” – írja, olvasását megszakítva, az elektronikus levélben.

Ahogy olvasom élete történetét, egyre jobban elérzékenyülök, a könnyek megállíthatatlanul peregnek az arcomon. Valóban sok hasonlatosság és gyötrelem van mindkettőnk életében, mégis megrázó számomra szembesülni azzal a ténnyel, hogy ez a sugárzóan szép, sikeres fiatalasszony milyen iszonyú megpróbáltatásokon ment keresztül és milyen mély sebeket hordoz a szívében. Akarattal nem használtam a „titkokat” kifejezést. Neki és nekem nincs mit rejtegetnünk, ahogy a kiszolgáltatott gyermekek ezreinek sem. A bűnösök nem mi vagyunk, hanem azok, akik a vétkeket elkövették ellenünk. Míg nekik egy arcizmuk sem rebben, s kíméletlenül végigszáguldanak az életen, bűneiken kívül semmit nem hagyva maguk után, addig mi hurcoljuk gonoszságaik terhét, helyettük is szégyelljük magunkat egészen addig, míg csak egy képlékeny anyaggá nem zsugorodnak az emlékeinkben. Egy masszává, mely sötét, és érintése még évtizedek múlva is viszolygással tölt el bennünket. De mi erősek vagyunk, egy pillanatra sem adjuk fel. Kemény küzdelmek árán megpróbáljuk elfelejteni őket és bebizonyítani magunknak, hogy az élet szép is lehet. Olyan iszonyatos erővel hiszünk ebben, hogy vér helyett is ez a vágy zubog az ereinkben. Ha elesünk, felállunk és megyünk tovább, nem számlálgatjuk a sebeinket. Míg mások lerombolják, addig mi újra és újra felépítjük az életünket. Minden egyes szóban, mozdulatban, hangban a szépséget keressük.

Bár gyermekként senki nem mondta nekünk, hogy a gonoszság ugyanúgy ott van az emberek szívében, mint a jóság, és az ember maga felelős azért, hogy melyiket engedi felszínre törni, mi ösztönösen tudtuk ezt. Azt nem tudom, hogy mi a kiválasztódás törvénye, és miért kallódnak el sokan közülünk, megadva magukat hányatott sorsuknak, míg néhányunknak sikerül kitörnie. Ha a saját életemre és a nekem küldött számtalan levélre gondolok, mindegyikben találok valami sorsszerűséget. Mint ahogy ez a bájos fiatalasszony is írta nekem a levele végén: „azon töprengek, hogy hány és hány ilyen kísértetiesen hasonló életút lehet ebben a földi életben”. Ami talán közös mindannyiunk sorsában, hogy életünk minden szakaszában voltak mellettünk jó emberek; testvér, szomszéd, tanár, barát, barátnő, egy közösség és végül egy igaz társ, akiben mindazt megleltük, amit kerestünk. Nézem a fiatalasszonyt, óvó tekintetét gyermekein tartja az önfeledt játék közben. Bár arca gyengédségről árulkodik, én mégis erősnek látom őt. Nagy küzdelmek árán, de mégiscsak elérte, hogy az ő gyermekei egyszer elmondhassák majd: egy csodálatos családban nőttem fel, és boldog vagyok, hogy ilyen szüleim voltak.

****

Az alábbi három levél, úgy érzem, nem véletlenül, és pont ilyen sorrendben érkezett. Szerencsés vagyok, mert leírhatom, az első levél íróját személyesen is ismerem. Az ismeretségünket fiam középiskolás éveinek köszönhetem. Eszembe jut az első szülői értekezlet. Minden szülő ismeri ezt az érzést. Ülünk az iskolapadban és ránk szakad a felismerés: elrohant tizennégy év, eljött az ideje a megmérettetésnek. Gyermekeink az előző időszakra kezdik majd felépíteni az életüket, akár jól tettük a dolgunkat, akár nem. Egyre több mindenben döntenek majd önállóan, mi pedig már nem foghatjuk a kezüket. Nyílik az osztálynapló, haladunk névsor szerint. Figyelem az arcokat, próbálom kitalálni, melyik szülő gyerekéről lehet éppen szó, s közben ámulva hallgatom a tanárnőt: sehol egy negatív észrevétel, csak biztatás és dicséret. A következő névnél szeme ismét végigpásztázza a jelenlevőket, majd megpihen rajtam.

– A Zétát külön is kiemelném: tisztelettudó, segítőkész, igazi közösségi ember, jó fejű gyerek, de azért a szorgalmán még lehetne javítani! – hallom a hangját.

„Jó lehet ennek a szülőnek!” – gondolom magamban, viszont nem értem, miért néz engem olyan kitartóan. Kicsit oldalra húzódok, hogy jobban lássa a mögöttem ülőt, majd hátrafordulok és elismerően rámosolygok a szülőre. Ő kicsit értetlenül ugyan, de visszamosolyog.

Végre eljut a tudatomig: az én fiamról van szó!

Legszívesebben elsüllyedtem volna szégyenemben, de sajnos a föld nem nyílt meg alattam. Azzal vigasztaltam magam, hogy talán a tanárnő nem vette észre, milyen bambán viselkedtem. Mivel otthon soha nem használtuk fiam második nevét, így azért az most idegenül csengett számomra. Fontos elhatározásra jutottam: Ha a fiam ennyire ragaszkodik hozzá, hogy az általa jobban kedvelt és most már felnőttesebbnek hangzó második nevét használja ezentúl, rajtam nem múlik! Az otthoni miliőben azonban a Zéta idegenül csengett, fiam csodálkozó tekintetéről nem is beszélve. Rövid idő múlva véget is vetett kudarcra ítélt próbálkozásaimnak. Nem kommentálta az eseményt, röviden csak ennyit mondott:

– Mama, te nyugodtan hívj Gergőnek!

Az osztályfőnök az első pillanattól kezdve meghatározó személyiség volt fiam felnőtté válásában. Az ő szava, figyelme és jósága fontos szerepet játszott fiam jellemének a formálásában; még akkor is, ha a tanárnő valószínűleg nem mindig jutott erre a következtetésre. Mert bizony a fiam – egyik osztálytársával, aki egyben a legjobb barátja is volt – igencsak elöl járt a diákcsínyek és egyéb dolgok kivitelezésében. Arról nem is beszélve, hogy olyan versenyeken való részvételre is elfogadták a felkérést, amiben, valljuk meg őszintén, kirobbanó tehetséggel nem rendelkezett egyikük sem. Őket ez egy kicsit sem zavarta, mentek rendületlenül. Ha jól sejtem, az órákról való lógás volt a fő motiváció ebben. A tanárnő azonban mindent megbocsátott nekik. „Ritkán volt ilyen értékes, tehetséges gyermekem, mint Zéta! Köszönöm!” – írta a könyvem megjelenése után az első levelében. Abban a négy évben mindvégig ezt a szeretetet éreztem. Sok erőt adott azokban a válságos időkben, mint ahogy most is sokat jelent nekem az ő véleménye.

„Ahogy már írtam Neked, ezt tanítani kellene, és »kötelező olvasmányként« olvastatni a gyerekekkel, fiatal párokkal, kisgyermekes szülőkkel és a sérült gyermekeket nevelő szülőkkel is. Fiatalnak, idősnek, hitet, reményt, biztatást és nem utolsó sorban példaképet jelent a Te életről alkotott felfogásod és az egész családod élete. Arról szól a könyved, amiről szólnia kellene az egész életünknek, és amit a mai erkölcsileg elszegényedett világunk meg sem próbál közvetíteni!”

Mélyen elgondolkoztam a szavain: az erkölcsi elszegényedésre még soha nem gondoltam ilyen kézzelfoghatóan, ilyen tényszerűen. Eltűnt volna a tisztesség, az önzetlenség, a szerénység, a mély érzelem? Hallom, ahogy a körülöttem levő világ már harsogja is a feleletet: haladni kell a korral! Ez már a múlté, nincs időnk ilyen elavult szemléletre!

Alig fél emberöltő elég volt ahhoz, hogy az értékek megváltozzanak: látványos sikerekre, egyre nagyobb anyagi haszon megszerzésére, és a nyers testi vágyak azonnali kielégítésére törekszünk. Ezek elérésének mozgatórugója a gyorsaság, a kíméletlenség, amik mellett nem fér meg az odafigyelés és az érzelem. Jó ez nekünk? Kell ez nekünk? Boldoggá tesz ez bennünket? – teszem fel a kérdést. Könnyű dolgom van, mert a válasz bent van az alábbi két levélben.

****

Íróik huszonéves fiatalok. Az érettség és a megfontoltság ugyanúgy átsüt mind a két levélből, mint a vágyakozás a tiszta érzelmek után. Ezekből a levelekből kicsit hosszabban kell, hogy idézzek:

„Annyi élet, érzés van a könyvben, hogy nem lehet olyan sors, amibe ne tudna legalább egy ponton becsatlakozni. Engem két fő ponton érintett meg könyv. Az első mély érzés, ami kialakult, az volt, hogy megtisztulok. A férj és a feleség között levő kapcsolat; a megismerkedés finomsága, a kapcsolat és a házasság alakulása, érzelmes és érett felfogása, az egymásban való bizalom, a szabad tér biztosítása. A ragaszkodás, a hűség ilyen mértékű természetessége és szépsége, a szeretet ereje, ez mind lassan, előre haladva oszlatta el a saját magamban felfokozódó hitetlenséget ezeknek az értékeknek a létezésében és bekövetkezhetőségében, illetve töltött el reménnyel. Javítanom kell: a létezésében – önmagában – nem kételkedtem, de a saját életemben való előfordulásban kezdtem.

A másik fogalom, ami az aktív tudatba lépett át a könyv hatására, az a »megérzés«. Rá eddig ritkán hallgattam, mert úgy éreztem, az a fárasztóbb út. Pedig tiszta lelkiismerettel az ember akkor tud dönteni, és a döntés útján utána haladni, ha előtte a »belső hang« véleményét is kikéri. Döntéseimben sokszor az általam »körültekintésnek« vélt végiggondolás inkább ahhoz közelített, hogy annak feleljek meg, amit esetleg más, mások, szokás, stb. elvár. Vagy az, hogy egy általam csodált ember abban a helyzetben hogyan cselekedett volna. Pedig az egyetlen tiszta útja annak, hogy egy döntést az ember a világ felé indokolni tudjon, az, ha a saját lelkiismerete, illetve kellő időráfordítással és odafigyeléssel meghallgatott, beért, megérzés szerint cselekszik. Lehet, hogy nem mindenki ért egyet azzal, hogy a döntéseinket a világ felé indokolni kellene, mégis úgy gondolom, annyiból kötelesek vagyunk erre, amennyire a mi életünk összefügg a családunkéval, a közvetlen barátainkkal, akikkel kölcsönösen alakítjuk egymás értékrendjét. Adunk-kapunk; gondolatokat, érzéseket, szemléletet, kérdéseket, válaszokat. Én nagyon sokat kaptam a könyvtől. Köszönöm.” – idézet az első levélből.

A másik levél pár hónap elteltével érkezett: „Az első gondolatom, érzésem – néhány oldal elolvasása után – az volt, hogy az élete legrejtettebb titkaiba, világába, milyen közvetlenséggel, őszinteséggel és mélységgel enged bepillantani Kati. Meg is torpantam: én ennek tényleg részese lehetek? Van hozzá jogom? – kérdeztem magamtól. Én, aki csak egy véletlen folytán találkoztam Vele. De nem ismerjük egymást közelebbről. Egyáltalán. És mégis. Részese lehetek ennek a kis csodának.

Hatalmas lendülettel vetettem bele magam az olvasásba…. Állj, állj, állj! Ezt még egyszer – mondtam magamnak. Bizonyos részeket újra és újra el kellett olvasnom. Nem azért, mert nem értettem, hanem azért, mert alig bírtam elképzelni, hogy egy törékeny nő ekkora testi-lelki erőről bír tanúságot tenni. Óriási hatással volt rám, átértékeltem a magam huszonhat megélt évét és hihetetlenül megerősített engem ez a csodálatos élettörténet, mert csodálatos a maga szomorúságával, tragédiájával és örömeivel, gyönyörűségével együtt.” Még egy gondolatot szeretnék kiragadni a levélből: „Persze arra is nagyon jó volt, hogy rádöbbentem, milyen szerencsés is vagyok, hogy engem nem dobtak el a szüleim, nem is haltak meg, szerető családban nőhettem fel, mindenem megvolt. Ilyenkor tudja értékelni az ember ezeket a dolgokat, amiket amúgy természetesnek vettem.”

Nézem a villogó kurzort, kezem a billentyűzeten, de nem megy az írás. Mihez kezdjek ennyi értelemmel, érzéssel, szépséggel? Mi módon kössem egy csokorba őket? – Kérdések özönében élek.

Érzéseim, gondolataim csaponganak, meg kellene zaboláznom őket, de képtelen vagyok arra, hogy ezt megtegyem. „Hiszen erre valók a betűk, a szavak!” – kiállt fel egy ismerős hang bennem. Tudom, hogy igaza van, mert a mellkasomban elindul egy érzés: az alkotói magány érzése, amely egyben válasz is a felkérésre, de mégsem megy… Dübörög a szív, kalapál a pulzus, lábammal türelmetlenül dobolok a padlón. A szívem vezet: írd, jöjjenek a szavak! Az eszem azt súgja: hagyd a csudába az egészet, nem megy ez ma neked! Valami mégis a székhez láncol, a feltörő szavak már a torkomban égnek. Kell, hogy engedelmeskedjetek! De nem hallgatnak a józan észre. Újra és újra elolvasom a leveleket, egészen addig, amíg csak a dübörgés egyenletes lüktetéssé nem szelídül a szívemben.

És ebben a szelíd csendben megértem végre: hagyni kell, hogy a szavaik önmagukért beszéljenek. Sugárzásuk ugyanúgy megérinti majd az olvasók szívét, mint ahogy az enyémmel is tették. Gondolataik szépsége, tisztasága valódi értékeket ad tovább, olyanokat, amilyeneket még az idő vasfoga sem lesz képes kikezdeni. A három levél üzenete eggyé olvad bennem, és megerősíti a hitemet abban, hogy a világ legcsodálatosabb alkotása maga az ember.

Harmadik rész

Az emberre, mint egy tökéletes alkotásra tekinteni, nem kis bátorságot jelent most, amikor az anyagi vágyak kiárusítják a szellemi tőkét. Most, amikor a test kényszeres üzenete – „Nézd, milyen szép vagyok!” – úgy teremt ideálokat, hogy a benne levő lelket széttapossa. Most, amikor a rámenősek, az önteltek, a magamutogatók, a felszínesek folyamatosan arra törekszenek, hogy elbizonytalanítsanak bennünket.

Miért nem ismerjük fel az élet valódi célját? A válaszokat miért félünk magunkban megkeresni? Miért nem hallgatunk szép zenét és olvasunk jó könyveket, még akkor sem, ha ingyen hozzáférhetőek? Miért nem beszélgetünk és cserélünk gondolatokat?

Amikor ezeket a sorokat papírra vetem, azok a levelek és a személyes találkozásaim során kialakult meghitt beszélgetések jutnak az eszembe, amelyek mélyén, kimondva vagy kimondatlanul, ott rejtőznek ezek a gyötrő kérdések.

Talán azért, mert félünk megállni, következtetéseket levonni, saját gondolatokat teremteni. Egyszerűbb sodródni az árral, késztermékeket fogyasztani, információkat továbbítani. József Attila szavai visszhangzanak a fülemben: „...fecseg a felszin, hallgat a mély.”

Igen, a gondolkodó, értelmes ember hallgat, miközben a locsogók, a fecsegők ellepik a világot és gúny tárgyává teszik legmélyebb érzéseinket. Korlátok nélkül élnek és szabadnak érzik magukat, észre sem veszik, hogy szabadságukat már rég szabadosságra cserélték, és zálogházba tették az önbecsülésüket. Az ember szabadsága saját önbecsülésének a megőrzésében rejlik. Nincs olyan nehéz gazdasági helyzet, olyan jó beosztás, olyan emberi kapcsolat, mely engem arra kényszerítene, hogy eladjam a lelkemet. Ha cserébe a lelki magányt kell választanom, megteszem. Jobb emelt fővel magányosnak lenni, mint megalkuvás árán elérni látszateredményeket.

Az ezerarcú magány minden rezdülését, remegését, szomorú pillantását, fogvacogtatós összekuporodását ismerem. Látom tompa fényű szemét, a szája szögletében megbúvó reményvesztett mosolyát, bátortalanul kinyújtott kezének lehanyatlását. Hallom ki nem mondott szavainak segélykiáltását, érzem lélek-ölelésének finom érintését. Mindenhol ott van, nem nehéz észrevennem. A fényben, a szellő susogásában, a vizek szelíd csobogásában. A térben, az időben, a természet lenyűgöző látványában. A zenében, a költészetben, az irodalomban. Egy festményben, egy szoborban, benned és bennem. A szülőágyon vajúdó nő fájdalmas lihegésében és örömkönnyeinek zuhatagában. Az élet láthatatlan fonalát megragadó és a gyógyulásban bízó erőtlen kapaszkodásában. Egy haldokló megtört tekintetében. Egy szerettétől búcsúzó könyörgésében, vádjában és szívszorító beletörődésében. A gyermekeiket már felnevelt szülők céltalan lézengésében. A párkapcsolatban élő mellőzöttek kitörési vágyában. A megcsalt, elhagyott kedvesek megalázottságában, a magukra hagyott gyermekek szorongásában és dühében. A figyelemre sem méltatottak lelket marcangoló vívódásában. Az elnyomottak igazságért kiáltó néma tekintetében, a szeretetre vágyók örökös éhezésében.

Az ezerarcú magány, bármennyire hihetetlen is, csodát, szépséget, nemes jellemet formáló lehetőséget rejt magában. Mi mégis félünk tőle. Nem értjük, miért kell szenvednünk, hogy jók, igazak, béketűrőek, szelídek, és szeretetteljesek legyünk.

„Ezek mind megvannak bennünk!” kiáltjuk és méltatlankodva rázzuk öklünket az ég felé. Valóban megvan bennünk, mint ahogy a gonoszság, a hamisság, a békétlenség, a durvaság és a ridegség is.

– De mit kezdjek én ezzel? – hallom türelmetlen hangod, hűséges olvasóm.

Engedd, hogy elmeséljek egy történetet, és miután a mese véget ér, talán gazdagabbak leszünk egy bölcsességgel.

Nagyobbacska lány voltam már, amikor fogadott nagyapám – igazi nem lévén, örökbe fogadtam magamnak egyet – magához intett, hátrasimította rakoncátlan fürtjeimet és így szólt:

– A múltkor azt kérdezted tőlem: „A világban miért van ennyi fájdalom, szomorúság, és Isten miért hagyja ezt?” Megígértem, hogy ma válaszolok. Gyere, ülj ide mellém! – húzódott arrébb, a lócán helyet készítve számomra. – Elmesélem neked a Szén és a Gyémánt történetét!

„Egyszer, régen, már az idejére sem emlékezem – kezdett a mesébe nagyapám, szemét huncutul összehúzva –, szembetalálkozott az úton a Szén és a Gyémánt.

– De jó, hogy találkoztunk, édes egy komám! – veregette koromfekete ruhájáról a port a Szén. –Szegről-végről rokonok volnánk, vagy mi a szösz! – emelte fel hangját, a Gyémánt váratlan hátrahőkölése láttán.

– Rokonok? – kérdezte elfúló hangon a porfelhő mögül, méltósággal és valami különleges ragyogással az arcán a Gyémánt.

– Úgy, biza! De látom, igen csak fiatalka vagy te még ahhoz, hogy ezt tudnád! Eredj haza és kérdezd meg nagyapádat, majd ő elmeséli neked, hogyan keveredtünk mi rokonságba! Na, fel is út, le is út! Nekem dolgom van, nem érek rá én itt mindenféle ifjonccal bajlódni! – mondta morgolódva. Majd fekete kalapját mélyen a szemébe húzta, s meg sem állt, míg csak haza nem ért.

A Gyémánt is megszaporázta a lépteit, hogy minél előbb a végére járhasson a dolognak.”

– De nagyapa, igaz ez? – vágtam a szavába nagyapámnak.

– Igaz bizony! – felelte nagyapám. – Mindkettőjüknek a szén a legfontosabb alkotóeleme. A felépítésükben azonban különböznek egymástól. Ennek köszönhetően a megjelenési formájukban is teljesen eltérőek: az egyik szurtos, a másik ragyogó, de a rokonság közöttük vitathatatlan. Látod, nem is mondott ostobaságot a Szén! – bólogatott jelentőségteljesen nagyapám.

– Mesélj még nagypapa! – kérleltem izgatottan. Felcsillanó tekintetem láttán nem tudott nemet mondani.

– A gyémánt azt jelenti: törhetetlen – folytatta nagyapám. – Előkelő helyet foglal el az ékkövek között, de nagy árat kell fizetnie azért, hogy a királynői cím megillesse. A föld gyomrában roppant nyomásnak és borzasztó nagy hőnek kitéve, több száz, vagy ezer éven át várja, hogy egy vulkánkitörés a föld gyomrából a felszínre hozza és végre megszülethessen. De még itt is sokáig rejtve marad az emberek tekintete elől. Hosszú időn át pihen, míg csak az eső, a szél és egyéb természeti hatások következtében egyre közelebb nem kerül ahhoz, hogy valaki rátaláljon a folyók medrében vagy a bányák mélyén.

Amikor a föld mélyéről előkerül, csak a szakavatott szem látja meg benne királyi származását. Ebben az állapotában nyers gyémántnak nevezik. Értéke sok mindentől függ: a minőségétől, nagyságától, színétől, tisztaságától. Ha zárványok, vagy más szóval szennyeződések vannak benne, akkor azok elnyomják jó tulajdonságait és a gyémánt már nem tekinthető tisztának.

A legfontosabb dolog azonban most következik! – emelte fel mutatóujját nagyapám. – A gyémántoknak is szükségük van segítségre ahhoz, hogy fényvisszaverő képességüket a lehető legjobban hasznosítsák. Mint ahogy ahhoz is, hogy különleges tudományukat, a „tüzet” – a rájuk eső fehér fény különböző színekre bontását – a legtehetségesebben felhasználják. Ezért csiszolóműhelyekbe kerülnek, ahol drágakővé csiszolják őket. A legjobb mesterek veszik kézbe őket, mert a megmunkálásuk nagy odafigyelést és művészi tehetséget igényel.

– Tudod, mi a legjobb a gyémántok életében? – fürkészte a távolt nagyapám, olyan tekintettel, amivel egyedül a bölcsek rendelkeznek. Majd visszatérve a jelenbe, így folytatta: Annak ellenére, hogy még a csiszolásukhoz is a saját porukat kell, hogy használják, és közben a súlyukból is sokat veszítenek, a csiszolás mégis tökéletessé teszi őket.

– De térjünk vissza a jó öreg Szénhez! Azért az ő fontosságát sem szabad alábecsülnünk ebben a rokoni kapcsolatban! – mondta jelentőségteljesen nagyapám. – A szén az élet nélkülözhetetlen alapeleme. A gyémánton kívül megtalálható még a levegőben, a vizekben, a föld testében. A Nap melegét és fényét is neki köszönhetjük, mint ahogy más csillagok létezésében is fontos szerepet játszik.

– Na, állj csak ide elém! – fordított szelíden maga felé nagyapám. Két kezét a vállamra téve mélyen a szemembe nézett.

– A szén jelenléte a gyémánt életében éppoly kézzelfogható, mint a gyengeségeink a saját életünkben. Meg kell tanulnunk felismerni és kezelni a hibáinkat, nehogy zárványokká alakuljanak. Ha képesek vagyunk arra, hogy ezt megtegyük, a hasznunkra fognak válni. Soha ne felejtsd el, hogy mindennek ára van! A valóban nagyszerű dolgok nagy nyomás és izzó lávafolyamok kíséretében születnek. Az idő és a türelem segít majd abban, hogy a benned rejlő kincs a felszínre kerüljön. Attól az időtől fogva te leszel a felelős azért, hogy ezt meglásd magadban. A mester munkája és a gyémánt adottságai is kellenek ahhoz, hogy az a fény, amely a gyémánt lelkéből sugárzik, látható legyen. Az örök tűz lobogását pedig akkor nyered majd el, amikor a rád eső fehér fényt felismered, és képes leszel értelmezni azt azáltal, hogy megismered céljának a lényegét. Ez a lobogás segít majd, hogy a fényedből adj másoknak. Nem leszel egyedül: a mester keze formál majd téged. Lesznek komoly veszteségeid; ha azonban megőrzöd jellemed szilárdságát, nem fogod elveszíteni önmagad. Ha megtanulod elfogadni, hogy csak saját magad porával vagy csiszolható, akkor azt is megérted majd, hogy mitől vagy törhetetlen, vagyis gyémánt!

– Valami ilyesfélét mondhatott az öreg Gyémánt is az unokájának, amikor az megkérdezte – veregette meg a vállamat kedvesen nagyapám.

– Ideje hazamenni, későre jár! – nézett fel a nyári égboltot szelíden megvilágító csillagok sokaságára. Távolba tűnő szálfa alakját még mindig látom. Meséjének szelíd áramlását most is érzem, üzenete az idő múlásával egyre nagyobb értelmet nyer az életemben. Gyémánt nagyapám bölcsessége az egyik legnagyobb örökségem.

*****

Folytatása következik?

Vissza a Tartalomjegyzékhez

A találkozás

Már azelőtt volt valami különös ennek a késő délutáni órának a hangulatában, mielőtt még a találkozásra sor került volna. Jó pár könyvvel a táskánkban, szótlanul haladtunk négyéves fiú-, és tizenegyéves lányunokámmal a belváros adventi fénybe öltöztetett utcáin, a Fő tér felé. Bár mellettünk jöttek-mentek az emberek, ennek ellenére mi élveztük az ajándékba kapott csend ritka pillanatát, ami –megvallom őszintén –örökké csacsogó négyéves unokámtól nem volt kis teljesítmény. A megtett rövid út alatt, mint valami kincset, tovább dédelgettük a szívünkben a könyvtár áhítatos csendjét, illatát, a babzsákon összekuporodva könyvek nézegetésével eltöltött időt –a semmihez sem hasonlítható varázst, amit nemrég együtt éltünk át és amely még mindig fogvatartott bennünket. Az összetartozás érzését még inkább erősítette a kezembe simuló puha gyermekkezek bársonyos érintése. A térre kilépve négyéves unokám váratlanul kirántotta kis kezét a kezemből, s tenyerét összecsapva, ámulva kiáltott fel: – Azta…!

Csillogó szemeiben visszatükröződött a tér fáit, épületeit körbefonó apró égők megszámlálhatatlan sokaságának vakító sziporkázása. Álltunk a tér közepén és bámultuk a csodát. Annak ellenére, hogy az évnek ebben a szakában mindig szembetalálkozunk vele, mi mégis meglepődünk, mint egy váratlan találkozástól. Pedig az még váratott magára, mert előtte pár dolgot kellett vásárolnunk az egyik drogériában. Belépünk az üzletbe, kisebbik unokám meglátja a bevásárlókocsikat:

– Mama, gyejek kocsit vigyünk, jó?

Fejemmel biccentek, rendben. Majd nővére felé fordulva nyomatékosan kijelenti:

– És én tolom!

– Tőlem! –rántja fel vállait lányunokám felnőttes mozdulattal és mosolyogva rám néz. Gyorsan lekapom a polcokról a szükséges árucikkeket és már igyekszem is a pénztár felé, a bevásárlókocsival a hátam mögött szeleburdin lavírozó fiúunokám a nyomomban. A pénztárnál lelassítok, ebben a pillanatban érzem, amint a kocsi kerekei a csizmám sarkához csapódnak és az apró kislegény váratlanul felsír mögöttem.

– Mi történt? –hajolok le hozzá ijedten.

– Be… beütöttem a számat–hüppögi fájdalmasan. Megnyugszom, mert látom, hogy a fájdalmon kívül nem történt komolyabb sérülés.

–Semmi baj, mindjárt elmúlik! –mondom együttérzően, miközben magamhoz ölelem és letörlöm arcocskájáról a könnycseppeket. Gyorsan fizetek, de még mindig hallom a csendes szipogást, majd szelíden magam előtt terelve őket kilépünk a fényben tündöklő térre. Kis kezéért nyúlok, hogy megfogjam, amikor közvetlenül mellettem egy férfihang üti meg a fülemet:

–Sírtál, oximoxi?– kérdezi unokámhoz hajolva, olyan lágyan, hogy a szívem kihagy egy pillanatra. A következő percben aztán végleg lebénulok.

– Bántottad?–emelkedik fel és vádlón nekem szegezi a kérdést. Megbabonázva állok a bolt előtt; ritkán fordul elő velem, de most tényleg nem tudok mit kezdeni a kialakult helyzettel. Van valami furcsa, megfejthetetlen rejtély a felbukkanásában, a viselkedésében, nyugtalanul csapongó tekintetéről nem is beszélve. Annyi mindent vélek felfedezni ebben az egy pillanatra elkapott különös tekintetben: az Egyedi-lét tisztasága és az értelem fel-felvillanó szikrája mellett a zavart elme homályát, az elszeparálódás tartózkodását és a kiszolgáltatottság tétovázását. Leírhatatlan szomorúság telepszik rám, amikor felfedezem, hogy az élet kemény tufává üszkösödött hordalékai is ott úsznak a szemében. Mint aki belelát a gondolataimba és rájön, hogy túl sokat árult el magáról, ezután már kerüli a szemkontaktust, én mégis úgy érzem, hogy a lelkem mélyéig hatol a nézése. Pedig figyelmét továbbra is kisunokám köti le –szemét az apró gyermekarcon tarva fájdalmas hangon énekelni kezd: „Nem bírom el, ha sírni látlak, nem bírom el, ha fáj a szív.” A döbbenettől levegőt sem kapok, majd a kissé fals hang váratlanul elhallgat.

–Mama, te bántottad? –szegezi nekem a kérdést újfent, anélkül, hogy rám nézne.

– Dehogy! – szisszenek fel a gyanúsítástól, ennek ellenére szánalmas mentegetőzésbe kezdek. Magyarázatomra oda sem figyel, csak úgy mellékesen kezembe nyom egy múzeumi prospektust, majd kellő távolságra hátra lép, és mint aki –amilyen gyorsan csak lehet –szabadulna egy elkerülhetetlen kellemetlenségtől, hadarva mondja:

– Ha adnál egy kis aprót, hidd el, kaját vennék belőle!

–Persze, hogy adok –mondom olyan megkönnyebbülten, mint a bűnös, aki az el nem követett bűnét pénzzel válthatja meg. Már nyúlok is a pénztárcámért, szégyenlősen a markába teszem a pénzt, ő egy gyors mozdulattal a zsebébe csúsztatja. Miközben én minél előbb kilépnék a kínos jelenetből, ő nem mozdul, áll rendíthetetlenül. Az alatt az idő alatt, amíg kapkodva visszarakom a táskámba a pénztárcámat, gyanakvó tekintetét továbbra sem veszi le unokámról:

– Látom a könnyet a szemedben, oximoxi! Biztos, hogy nem bántottak?

Mellettem álló hős kiskatonám tagadó fejrázással üzeni, hogy nem. Szabaddá váló kezemmel gyorsan megfogom egyik kezét, míg a másikért nővére nyúl, és végre elindulunk. Ő jön mellettünk, majd egy újabb dal sír fel az esti homályba burkolózó ég felé: „Néha könny van a két szemeden, titkon is észreveszem… mmmmm –dúdolja a kihagyott részt, majd folytatja: …és mennyi bánat ér, tudom már rég, ezért ne félj!”

–Mama, a bácsi miért énekel? – suttogja alig hallhatóan öccse feje felett áthajolva nagyobbik unokám. „Tényleg, miért is énekel?”–teszem fel a kérdést magamban. Aztán bevillan egy név: Oximoxi. „Igen, ez az!”–tör rám a felismerés. Nem is olyan régen a közösségi hálón egy újságíró blogjában olvastam róla. A cikk is megérintett, de legjobban egy hozzáfűzött rövid komment gondolkodtatott el: „OXIMOXI nagyon sokat veszített”–írta egy olyan ember, akinek adok a véleményére, mert ismerem a munkásságát és tudom, hogy folyamatosan felkarolja a társadalom peremén élő elesetteket, tehát ismeri az életüket. Innentől fogva már nem zavar a különös kíséret, inkább valami szívet markoló érzés kerít hatalmába, mely a szánalom és a szomorúság vegyes keveréke.

–Tudod, néha történnek az emberekkel olyan rossz dolgok, amitől megváltozik a viselkedésük, és többé már csak úgy képesek elviselni és elmondani, hogy mit éreznek, ha énekelnek –súgom a választ unokámnak a mindezidáig meg nem felelt kérdésére.

– Ugye Mama, vannak jossz embejek, akik josszat tesznek másoknak? –kapcsolódik be a beszélgetésbe a kicsi is.

– Igen, vannak – válaszolom beletörődötten. Mintha csak e csattanóra várt volna a bennünket tisztes távolságból követő fiatalember, újabb dalba kezd: „Bánatomat dalban mondom el, elrejteni érzem, nem lehet. Próbáltam félretenni, álomnak venni, a valóság úgy fáj…” –énekli hosszan elnyújtottan. Egyáltalán nem érdekel, hogy a dal hamis vagy nem hamis, a panaszosan feltörő hang és a szöveg égeti a lelkemet. Egyikünk sem szól, baktatunk némán, a gondolatainkba merülve, az egyre halkuló énekkel a hátunk mögött. Már majdnem elérjük a tér végét, amikor a bal vállam felett hátra nézek, mert az újabb ének –„Légy jó hozzám, vigyázz majd rám, ha eljövök érted! Légy jó hozzám, vigyázz majd rám, s mondd azt, hogy féltesz! Mmmmm… egy őrült világ, már nem számít rám és nehéz a szívem…” – egyre távolabbról hallatszik. „Néha senki nem szeret, úgy érzem, pedig ez az egyetlen, ami kell.” Megfordulok, a tér világítása mintha már nem lenne olyan sziporkázó, a fények összemosódnak, pedig látszólag semmi sem változott, csak a vattacukros süket csend telepszik rá a szívemre. Megállok, kezeimet szabaddá teszem, unokáim némán várakoznak mellettem, amíg megtörlöm könnytől bepárásodott szemüvegemet. Mielőtt visszatenném, óvatosan, hogy ne vegyék észre, megtörlöm a szemeimet. Még egy utolsó pillantást vetünk a visszafelé elinduló magányos alakra, mielőtt befordulnánk a buszmegállóhoz vezető kis utcába. A hang, ha halkulva is, de egyre panaszosabban száll: „Bukott diák vagyok már rég, nem bírom el a szenvedést. Bukott diák leszek, míg élek.” Unokáimra nézek, látom a megilletődést az arcukon és arra gondolok, hogy vajon ennek a különös találkozásnak az emlékéből mit őriznek meg a szívükben.

Vissza a Tartalomjegyzékhez

Az 5-ös kórterem ideiglenes köztársasága

Első rész

Ebben az országban nincs összetartás. Kihalt a segítőkészség és a kedvesség; az emberek ridegek, borúlátóak. Nem vesszük észre a változásokat. Az optimizmus kis hazánkban már nyomokban is alig fellelhető. A magyaros virtus, a véd- vagy más néven vérszövetség, az egészséges magyar humorérzék a múlt homályába veszett. Van helyette szorongás, irigység, rossz hírbe hozás, az állandó acsarkodásról nem is beszélve.

Hát, kérem, én ezt a vádat határozottan visszautasítom! A fent felsorolt tulajdonságok igenis léteznek – csak a megfelelő helyen, emberekkel és közös célból kell lennünk ahhoz, hogy mindezekről tapasztalatot szerezhessünk. Ha valakiben továbbra is kétségek merülnének fel, akkor vonuljon be velem három napra szeretett hazánk egyik közkórházába. Igen, jól hallották: csak semmi flanc, a magánklinikák, VIP szobák kiváltsága még csak eszébe se jusson a halandónak! Itt az ideje, hogy végre felnőjünk és bebizonyítsuk: pártállástól, társadalmi pozíciótól, anyagi helyzetünktől függetlenül képesek vagyunk összefogni, bizonyítva ezt azzal, hogy együtt élvezzük társadalmunk nagy vívmányát, amit úgy hívnak, hogy szociális ellátás. Semmi kihúzás, kedves régi és mai honatyák, mert csak ebben az esetben érvényesülhet az önök által oly szeretettel ismételgetett szlogen, miszerint: „egységben az erő!”

Első nap:

Reggel fél kilenc után felvételre váró betegtársaimmal és kísérőinkkel sorsunkba beletörődve és gondolatainkba elmerülve üldögélünk az adott osztály folyosóján. Mellékesen megjegyzem, a mi esetünkben a hosszas üldögélés a lehető legnagyobb kihívás. De nem akármilyen fából faragták a magyart! mit nekünk bú, ülünk tovább, fájdalmainkat hősiesen rejtegetve. Optimista ember lévén inkább áldom a jó sorsomat, hogy a korszerű technikának köszönhetően a betegfelvétel hosszadalmas tortúráján, sőt az előzetes vizsgálatok kellemetlenségein és várható eredményein sem kell aggodalmaskodnom, mivel a járóbeteg-szakrendelésen már mindezeken sikeresen átestem. A műtét iránti szorongásomat is hősiesen félreteszem, mégpedig három okból. Először is: nyolc hét iszonyatos kínlódása és fájdalma után már azt sem bánnám, ha a fejemet is levágnák ahhoz, hogy a kínoktól megszabaduljak. Másodszor: orvosom szakértelmében továbbra is megbízom, mivel nem ez lesz az első találkozásom vele a műtőben. Amikor az esélyeim mérlegelésének ehhez a szakaszához érek, nosztalgikus hangulatba esek, ami jólesően elringat, és ettől megnyugszom. Az osztály adottságai sem idegenek számomra; az egészségügy mai állapotát ismerve amúgy sem várok sokat, valamint rutinos betegként – jó néhány műtéttel a hátam mögött – van némi tapasztalatom abban, hogy lelkileg és fizikailag is hogyan készüljön fel az ember, hogy a kórházi tartózkodását elviselhetővé tegye. Harmadszor: felesleges a műtéten rágódni – ami másnap reggel kilenc órára van kiírva –, hol van az még! Előbb a sikeres ágyfoglaláson legyünk túl, mert bizony manapság igencsak sűrűn előfordul, hogy ágyhiány miatt hazaküldik az éppen felvételre váró beteget.

Az idő halad, már fél tíz is elmúlt, majd fél tizenegy, és még mindig nem történik semmi. Az otthonukba bocsátott betegeknek már rég hűlt helyük. A folyosó forgalmát tekintve a rossz hírekkel ellentétben szép számmal van nővér is az osztályon – valószínű, hogy leterhelve sincsenek nagyon, mivel az elcsípett beszédfoszlányokból arra a következtetésre jutok, hogy nem éppen szakmai dolgok foglalkoztatják őket –, tehát aggodalomra semmi ok. Nem nyugtalankodom, nem úgy egyes betegtársaim, főként a férfiak, akik ideges járkálás közben időről időre ki is fejtik véleményüket eme fejetlenséggel kapcsolatban. Feszültségük tovább növekszik, amikor egyikük közli, hogy ő már másodszor jött vissza, mert két nappal ezelőtt helyhiány miatt hazaküldték. Na, ettől aztán még azoknál is elszakad a cérna, akik velem együtt eddig nyugodtan várták, hogy végre elfoglalhassák a számukra kijelölt kórtermet! Többen is úgy gondolják, hogy jobb lesz utánajárni a dolgoknak. Először a nővérek közül próbálnak levadászni egyet-egyet, kevés sikerrel: van, aki magasabbrendűségét hirdetve felszegett fejjel elcsörtet mellettük (mint később megtudtuk, ő a főnővér), a többiek pedig továbbra is a saját dolgaikkal vannak elfoglalva.

Tizenegy óra után jómagam is kísértésbe esem. A műtőből visszaérkező orvosomat megpillantva azzal a kéréssel állok elő, hogy ha nincs elég kórterem, akkor mondja meg, mert akár egy VIP szobát is kiveszek, csak ennek a tortúrának legyen már vége.

– Miért, még nincs a kórtermében? – kérdezi döbbenten. – Amúgy meg a VIP szoba egy két emelettel feljebb levő másik osztályon van, ebből kifolyólag nem lennék nyugodt a műtét utáni megfelelő ellátását illetően – fűzi hozzá gondterhelten.

Ekkor még sem ő, sem én nem tudjuk, hogy a hosszas várakozás után – az ő hathatós intézkedésének köszönhetően – hamarosan elnyert ötös kórterem VIP szobaként fog üzemelni számunkra a teljes önellátás tekintetében, a létszámot nézve azonban nem, mivel négyen leszünk benne. A kórterembe elsőként belépve rögtön szembesülök azzal a kellemetlen ténnyel, hogy itt bizony kisebb változtatásokra lesz szükségem ahhoz, hogy a fájdalmaimat enyhítő oldalt fekvő pózomat felvegyem. „Na, de ezt a szigorú kórházi előírások mellett vajon hogyan fogom kivitelezni?” – tör fel belőlem az aggodalmas kérdés. Tanácstalanul álldogálok az egyik ágy előtt, amikor az ágyneműcserét épp befejező idősebb nővér odalép mellém, bemutatkozik, és kedvesen megkérdezi, hogy miben segíthetne. A meglepetéstől egy pillanatig szóhoz sem jutok: el sem hiszem, hogy még van ilyen! Miután elmondom aggodalmaimat, készségesen rátolja az ablak alatti falra az ágyamat, így aztán otthonosan berendezkedem a magammal hozott gerinctámasztóval, speciális nyakpárnával és minden olyan eszközzel, amely kényelmesebbé teszi majd az itt-tartózkodásomat. Miután semmi megütközést nem vélek felfedezni a tekintetében, rámosolygok és hálásan megköszönöm a segítőkészségét. Megkönnyebbülök, mert az első csatát megnyertem, de tudom, hogy az ütközetnek számomra még nincs vége. Még mielőtt újra hadba szállnék, marad időm az utánam érkező másik két szobatárs üdvözlésére. A negyedik ágy még üres. Kicsomagolás, átöltözés, gyors búcsúzás a lányomtól, de előtte még a főorvos úr közli velünk, hogy a műtétem egy órával előbb lesz, mert az éjszakai ügyelet után ő is szeretne mielőbb hazamenni. Ez aztán a jó hír, egy órával lerövidül a műtét előtti várakozás feszültsége! Szinte már madarat lehetne velem fogatni örömömben: még hogy rossz ma betegnek lenni Magyarországon!

Ahhoz, hogy élhetővé, sőt, még azt is megkockáztatom, hogy túlélhetővé tegyük az ittlétünket, az egyik legfontosabb dolog, hogy jó stratégiát állítsunk fel. Ezen áll vagy bukik minden! Minden szerénység nélkül állíthatom, ebben azért van némi gyakorlatom. Így a pillanatok alatt kiosztott és ugyanilyen villámgyorsan visszaküldött könnyen felejthető ebéd után – mivel az esti vacsoraosztásig újfent megszakadt a kapcsolatunk az ápolószemélyzettel – nyugodtan nekiállhatunk a közösségépítésnek. Amihez most már minden adva van, hiszen a délután folyamán negyedik társunk is megérkezett. Azonnal belopta magát a szívembe, ki nem mondott aggodalmaim tovaszálltak, miután közölte velünk, hogy neki csak holnapután lesz a műtétje. „Egy gonddal kevesebb, megvan a műtéti napon a fregoli ember!” – sóhajtok fel megkönnyebbülten. Értetlenül néző betegtársaimmal közlöm, hogy holnap bizony ő lesz a legfontosabb ember szobánk életében, mert igencsak jó szolgálatot fog nekünk tenni az ő jelenléte. Nagyon kedvesen el is vállalja, hogy amiben csak tud, a segítségünkre lesz, ha kell. Cserébe mi is felajánljuk, hogy ő is számíthat ránk a műtéti napján. A közösségépítésünk első sikereit látva elérkezik az idő, hogy stratégiánk következő részeként az alapok lefektetésébe kezdjünk.

Bár korban nem én vagyok a rangidős, de az egyik végzettségemnek (ami egészségügyi képzettséghez volt kötött), a többszöri kórházi tartózkodásaim alatt szerzett tapasztalataimnak és pozitív hozzáállásomnak köszönhetően úgy tűnik, én leszek az, aki négyünk alapvető lelki és fizikai szükségleteinek kielégítéséhez a megfelelő navigálást biztosítani fogja. Ezt egy feltétellel tudom vállalni: ha mindenki felkészül az összefogásra, mert nagy valószínűséggel a rövidre tervezett itt-tartózkodásunk ideje alatt önálló államként fogunk működni. Mivel a politikát már az elején csírájában elfojtottuk, így parlament létrehozásában nem gondolkodunk – helyette megalakítjuk az ötös szoba ideiglenes köztársaságát. Majd a működtetéséhez szükséges Alkotmányt is rögzítjük, bár nem írásban, de erre a mi teljes bizalmon alapuló kis közösségünknek nem is volt szüksége. Ebben rögzítjük a kölcsönös segítségnyújtás és a váratlan eseményekre való felkészülés szempontjait, figyelembe véve az életkort, a műtét jellegét, a környezet által kiváltott pszichés terhelés fokának nagyságát és egyéb tényezőket.

A délután gyorsan eltelik, a tálalókocsi kerekeinek zörgése és a kicsapódó szobaajtó, majd a némán, ám annál sebesebben kiosztott két szelet kenyér és egy szelet bágyadt parizer tudatja velünk: itt van a vacsoraidő. Bámulok az éjjeliszekrények között cikázó ápoló hátába, majd halkan megjegyzem:

– Elnézést kérek, de én glutén- és tejérzékeny vagyok!

S mutatok a tányéromon fekvő két szelet fehérlisztből készült kenyérre és a tejporral feltuningolt parizerre. Közönyös arccal rám pillant, majd összenéznek a kocsinál várakozó kolléganőjével, aki tessék-lássék végigpásztázza szemét a tálalókocsin, majd tárgyilagosan közli velem: Nincs más! Az elutasítás különösebben nem ráz meg, mivel a fájdalomtól amúgy sem voltam éhes. De azért átvillan az agyamon: Mi ez, egy teszt? Aki óvatlan, vagy korlátozott képességeinél fogva kiszolgáltatott, vessen magára – holnap egy műtéttel kevesebb. Ennek ellenére nem méltatlankodom, mert sem vizittel, sem lázmérőzéssel, sem egyéb tevékenységekkel nem zavarja senki sem a köreinket, sőt, a reggeli felvételt is két rövid kérdéssel megúsztam. Az első: Mennyi szokott lenni a vérnyomása? „Mi van, már vérnyomásmérőre sem telik?”– futott át a gondolat az agyamon. A második: Hány kiló? Mikor megmondom a több hónapja mért súlyomat, a nővér rám néz. „Nincs maga annyi!” – állapítja meg, majd ráfirkál valamit a lapomra, és már el is rohan. Más esetben örültem volna ennek a megállapításnak, de bevallom, ott a kórházi ágyon eljátszadoztam azzal a gondolattal, hogy mi lenne, ha úgy félidőben holnap reggel felülnék a műtőasztalon, mert a súlyomhoz adagolt altatószer csak addig hatna. A tréfát félretéve újfent megállapítom, hogy a honfoglalás óta semmit sem veszítettünk alaptermészetünkből, mert az is biztos, hogy ma nagy kaland kis hazánkban betegnek lenni. Ennek tudatában begyógyszerelem magam az otthonról hozott gyógyszereimmel és nyugovóra térek.

Második rész

Második nap:

Elérkezett a nagy nap reggele, és ezzel kezdetét vette az igazi kaland. Meg kell mondanom őszintén, az azért meglepett, hogy hajnali ötkor senki sem vágta ki az ajtót, és az alvástól még kábult tekintetünket sem vakította el az orvul felkapcsolt neonok vakító fénye, a lázmérő-csörömpölésről nem is beszélve. Elvégre egy valamirevaló demokráciában joga is van az embernek, vagy mi… Természetesen a jogoknak is megvan a maga ára, s ennek fejében a reggeli vizitig újfent a saját leleményességünkre voltunk utalva, hogy a legidősebb szobatársunk visszatérő aggodalmaskodását lenyugtassuk és, ami a legfőbb dolog, hogy ne vegyük át.

Előrelátásunkat dicséri az is, hogy az előző esti megállapodásunknak megfelelően – természetesen a műtéti sorrendünket szem előtt tartva – vettük birtokba az osztályon levő két, a végtelenségig lerobbant tusoló egyikét, ami a női betegek számára volt fenntartva. Ezzel megtettük a műtéti előkészületeket, majd miután feszesre igazítottuk a lepedőnket, a felpolcolt párnáink és a kisimított takarónk alatt katonás rendbe igazodva vártuk a vizitet. Elvégre tudjuk mi, hogy mi az illem, anélkül, hogy erre bárki is figyelmeztetne bennünket.

A vizit rövid volt és lényegre törő. Mindegyikünk orvosa nyugtázta, hogy részünkről minden rendben, nem léptünk le, sőt, már alig várjuk, hogy túl legyünk az egészen. Pár instrukció a főnővérnek, aki egész idő alatt meg sem mukkant, ami nem csoda, hiszen kapcsolatunk eddig nem lévén a személyzettel, semmi olyan információval nem rendelkezett, ami a kórlapon ne szerepelt volna. Majd a menet – ugyanolyan gyorsan, mint ahogy érkezett – távozott.

Kis idő elteltével egy fiatal nővér viharzott be a kórterembe, egyenesen felém tartva. Elővettem legkedvesebb mosolyomat, elsősorban azért, hogy leplezzem a műtéttől való szorongásomat, másodsorban pedig azért, hogy megteremtsem egy megfelelő kommunikáció feltételeit, főleg miután a „bátorító” injekciós ampulla mellett egy, a jéghoki-felszereléshez hasonló masszív nyakmerevítő szörnyűséget tarva a kezében száguldott felém. Lecsapta e két dolgot az éjjeliszekrényemre, és már ott sem volt. „Ez igen! Ez aztán a turbulencia!” – gondoltam magamban. Még egy köszönés vagy az eszköz használatára való egyetlen utasítás sem tudta lefékezni hatékony, ám minden bizonnyal szájzárral működő nővérünket. „Mi a bánat van itt, csak nem némasági fogadalmat tettek? Mi lesz velem, vajon a műtőben is ez lesz? A team sem kommunikál majd egymással?”

Aggódó gondolataimnak egy zöld színű ruhába öltözött betegszállító fiatalember vetett véget. És nem hittem a fülemnek: köszönt! Miután kedvesen üdvözölt, átnyújtott egy dizájnos, szilvakék, egyszer használatos műtéti hálóinget, majd udvariasan közölte velem, hogy pár percre kimegy, míg felveszem. Még a szám is tátva maradt a diszkréció ilyen magas fokát tapasztalva. Nem dobják ám rá az embert pucéran a zsúrkocsira, egy hányaveti módon ráhajított lepedővel letakarva, mint régen! Udvarias fiatalemberünk a kórterembe visszatérve, meglepődve nyugtázta ama sajnálatos tényt, hogy nem adták be a „lányok” a szurimat, aminek erre az időre már eufórikus hangulatba kellett volna ejtenie.

– Na, mindegy. Lehet, hogy a műtéti előkészítéskor adják majd be – szólt, majd elindultunk a nagy kalandra kórlapommal, a hokifelszerelésemmel, az ampullával és betegtársaim biztató szavaival felfegyverkezve.

Ajzószer híján tiszta tudattal konstatálhattam az utazásomat, megérkezésemet a műtőbe, sőt, nemcsak az előkészítésemet kísérhettem végig tiszta aggyal, hanem a tudásomat is fejleszthettem a műtéti előkészítést végző szakdolgozók diskurzusa alatt. De ne vágjunk a dolgok elébe! A lepusztult folyosók neonjai alatt suhanva arra is maradt idő, hogy aggodalmaskodó kérdésemre – „Ugye nem kell ezt a szörnyűséget hordanom a műtét után?” – a megnyugtató választ is megkapjam.

– Nem, ezt csak a műtőből való visszaszállítás idejéig kell használni, majd a nővérek leveszik.

Megkönnyebbülten lélegeztem fel, éppen akkor, amikor feltárult a műtőblokk csapóajtaja. Ő betolt a műtő előtti helyiségbe, kellékeimmel együtt átadott az ott várakozók egyikének, majd biztonságos műtétet és gyors gyógyulást kívánva távozott.

A műtőasztalon fekve, míg az EKG-t tették fel rám, és a röntgenorvost és az altatóorvost hajkurászták telefonon, alkalmam nyílt kicsit körülnézni. „Ez igen, ez valóban a XXI. század!” – gondoltam magamban, és még a szemem is elkerekedett a kulturált környezet és a high-tech műtő felszerelésének láttán. A némasági fogadalomnak szerencsére semmi nyomát nem leltem, beszéltek a műtős asszisztensek mindenről a fejem felett. Folyt a szakmai kiképzés – ez mindaddig nem is zavart, amíg nem kezdtek el arról beszélni, hogy honnan nyernek zsírszövetet mellrekonstrukcióhoz. Abban a pillanatban levert a víz. Finoman megérintettem az ultramodern tappancsokat rám helyező hangadó hölgy kezét: „Nem kaphatnám meg az elmaradt bátorságinjekciómat?” – kérdeztem rezignált hangon. Mivel zaklatásnak vette a kérdésemet, válaszra sem méltatott. Ekkor lépett mellém talpig bemosakodva az orvosom. „Minden rendben lesz, rögtön kezdünk.”

Végszóra belépett az altatóorvos, majd a röntgenorvos is megérkezett. Végre elkezdődött a buli, ami kicsit hosszabbra sikerült a tervezettnél, mint utólag megtudtam.

*****

Az első dolog, amire emlékszem, hogy újra a műtő előtti váróban vagyok, mondogatják a nevemet, és hogy ébredjek fel. Hidd el, tisztelt olvasó, én mindent megtettem ennek érdekében, hisz eszem ágában sem volt a halálba aludni magamat! Elvégre nem olyan fából faragtak engem! A következő kép, amire tisztán emlékszem, hogy optimizmusomat, jó kedvemet megőrizve, tiszta tudattal fekszek az ágyamban, és hallgatom lányom szavait, amint elmeséli, hogy a főorvos úr szerint „igencsak megizzasztottam őket a műtőben”. Szerencsére a műtét sikerült, jöhet a lábadozás, hat nap múlva kiszedi a varratokat, és mehetek haza. „Ugye, csak viccelt a főorvos úr?” – látom a lányom szemében, hogy nem. „Na, ezt azért még átbeszélem én a főorvos úrral! Elfelejtette, kivel áll szemben?” – nyugtázom magamban nem kevés iróniával.

Azonnal a realitások talajára lépek, amint megjelenik az ágyamnál a főnővér.

– Jól van?

– Igen… – a válasz a torkomon akad, amikor látom, hogy elrobogni készül. – Nem veszi le rólam ezt a nyakmerevítőt? – fékezem le 180 fokos fordulatnál.

– Nem! Majd holnap reggel hatkor veszik le – közli velem arrogánsan, miközben kicsörtet a szobából. „Na, azt lesheted!” – mondom félhangosan, lányom pedig tudja, mit kell tenni. Megkönnyebbülten meredek a borzalomra, mely visszakerül méltó helyére, az éjjeliszekrényre. Jobb a békés egymás mellett élés, különben is, itt van nálam hű társam, a jó öreg Schanz gallér, arra az időre, míg felkelek. Nem mintha őt szeretném, de a muszáj nagy úr. Kezdődhet a lábadozás.

A gyors lábadozás az én igen nagy tehetségem; ezt legalább olyan profi módon művelem, mint a nővérek a lelépést a munkaterületről. Délután ötkor, amikor már üresek a folyosók és az utolsó látogató is elment, jön el az én időm. Minden mozdulatot megkoreografálok: Schanz gallér fel; egyik kezemmel megtámasztom a nyakamat, és felemelem a fejemet; féloldalas, óvatos araszolgatással elérem az ülőhelyzetet; itt megpihenek. Várom a testem visszajelzését: nem szédülök, nincs hányingerem, csak fájdalom, ami ellen nincs mit tenni, mert a fájdalomcsillapítók nem sokat érnek. Lábcsúsztatás a papucsba, köntös fel. Ágy végébe kapaszkodva felállás, úgy tűnik, minden rendben. Megcélzom az ajtót, és kicsoszogok a mosdóba, majd vissza. Hoppá! Sokkal könnyebben ment, mint az előző gerincműtétemnél! Na, igen, most csak a nyaki szakaszt kellett védenem, akkor az egész gerincoszlopot – nem mindegy. Bár a mutatvány kifárasztott kissé, az eredmény mégis elégedettséggel töltött el. Holnap én leszek a fregoli-ember, aki fizikailag, és nem csak biztatással, jó tanácsokkal tud majd segíteni a többieknek.

Harmadik nap:

Másnap a reggeli tusolásból visszatérve, felfrissülten várom a vizitet, ahol a főorvos úr közli velem, hogy ma már felkelhetek. Elmosolyodok, majd röviden, de annál lelkesebben összefoglalom neki az addig történteket. Persze nem lepődik meg, mert még emlékszik, hogy annak idején én voltam az a „hírhedt betege”, aki a lumbális szakasz műtétje után aznap már felkelt és kiment a mosdóba. Látom az arcán, hogy tudja, mire megy ki a játék. Tárgyalási alapnak gyorsan feldobom, hogy visszajövök varratszedésre.

– Mikor akar hazamenni?

– Hát, legkésőbb holnap.

Kicsit töpreng, majd így szól: – Rendben. Reggeli után egy beteghordó elviszi magát egy kontrollröntgenre, hogy megnézzük, az implantátum nem mozdult-e el. Holnap én leszek az ügyeletes, ha továbbra is rendben lesz minden, hazamehet.

Igen! Legszívesebben felkiáltanék örömömben, de mivel nem teszem, így hallom, amint odaszól a főnővérnek, hogy kivehetik már a branült a kézfejemből.

Mivel nem történik semmi, délután útra kelek a folyosó végén levő kezelő felé, hogy végre megszabaduljak a félrecsúszott branültől. Az ajtó nyitva, megkopogtatom az ajtószárfát, köszönök, majd belépek. Az íróasztalnál ülő főnővér ügyet sem vetve rám folytatja monológját a mellette álló nővérnek, aki lesújtó pillantással méreget. Akaratlanul is végignézek magamon, mi nem stimmel, s miután a monológ tovább folytatódik, a nővér pedig nem mozdul, elbizonytalanodom. „Mi van, talán láthatatlan vagyok?” Megköszörülöm a torkomat, mintegy jelezve: Hahó, én is itt vagyok! Miután ez sem jön be, elönti az agyamat a düh. Kissé felemelt hangon közlöm, hogy a világért sem szeretnék zavarni, még a branült is szívesen kiveszem magamnak, csak adjanak egy vattapamacsot és egy darab sebtapaszt, amivel leragaszthatom a helyét, és már itt sem vagyok. Egy szó nem sok, annyi sem hangzik el, a monológ tovább folytatódik, az álló nővér hozzám lép, de nem néz rám, nagy kegyesen kiveszi a kézfejemből a branült, leragasztja a helyét, és én már az ajtón kívül vagyok. „Nehogy már én érezzem magam rosszul!” – dohogok magamban, míg a szobám felé baktatok.

Szerencsére a mi kis köztársaságunk remekül működik. Jó, hogy van kivel feldolgoznunk a sérelmeinket, és továbbra is támogatjuk egymást az eredeti terv szerinti felállásban. Próbálunk pozitívak maradni, nem foglalkozunk a helyi sajátosságokkal, ha valami abszurd dolog történik, kínunkban már csak nevetünk az egészen.

Egy kis szösszenet: A műtét napján (addig normál étrenddel próbáltak kicsinálni, ha hagytam volna magam és nem küldöm vissza érintetlenül az ételeket) végre megjelenik egy piros jelzőkártya a tálcámon: gluténmentes. A tejmentessel nem fáradtak. Ámulva nézem az ebédemet: gluténmentes túrós, tejfölös kifőtt tészta. Remek.

– Miért nem ette meg az ebédjét, hiszen ott van, hogy gluténmentes? – jön a költői kérdés.

– Mert tejérzékeny is vagyok, rá van írva a kórlapomra.

– Egyszerre csak egy diétát lehet kérni!

Kerüljük egymás pillantását mi négyen, majd miután az ajtó becsukódik, kitör belőlünk a nevetés. Nesze neked huszonegyedik századi kórházi ellátás!

Egy dolgon azonban nem tudtunk nevetni. A szobából egyetlen betegtársunk kérte a lemosdatást, egy idős hölgy. Rengeteg nővér volt az osztályon, mégis mindig férfiápolót küldtek hozzá. Nagyon megalázó volt ez számára, s mondanom sem kell, hogy a fiatal férfiápolóknak is kínos volt a helyzet. Általában egy gyors cicamosdás lett a vége. Az is lehet, hogy mivel hármunk közül ő hagyta el a legjobban magát, így akarták motiválni, hogy minél előbb önellátó legyen. Ki tudja?

Állítólag tudományosan bizonyított tény, hogy azok a betegek épülnek fel a leggyorsabban, akikben ott dübörög a magyar virtus. Kettőnkben dübörgött is rendesen, a beígért gyógytornászt hiába várta nevető szemű, szép szőke szobatársam, az csak nem érkezett meg, ő pedig nagyon szeretett volna már felkelni és kimenni a mosdóba. Mélységesen együtt éreztem vele, ezért megtanítottam neki az alapmozgás-sort, aminek segítségével a lumbális szakasz műtéte után biztonságosan és a legkevesebb fájdalommal ki tudott szállni az ágyából. Nagyon profin csinálta, délutánra már felváltva szolgáltuk ki a frissen műtött fiatal és a kicsit magát elhagyó idősebb szobatársnőnket. Mivel ő a kezeit tudta használni, én meg a lábaimat, a feladatokat e szerint osztottuk fel, és a közösen végzett munka közelebb hozott bennünket. Elmondhatjuk, hogy ezáltal egy újabb barátsággal gazdagodott mindkettőnk élete. Mivel ápolószemélyzet továbbra is ritkán járt felénk, ha információra vagy más dologra volt szükségünk, felváltva szereztük be, ezzel is szolgálva a közösségi életet. Egyikőnk sem tört hatalomra, ebből kifolyólag teljes volt az összhang közöttünk.

A magyaros virtusnak köszönhetően alkalmam nyílt kipróbálni magamat egy olyan szituációban, amiben addig még sohasem. Mivel az időpont lényeges az események korrekt feltárásához, ezért fontos rögzítenem, hogy a műtétem után nem egy teljes nappal, csupán huszonkét órával, megjelenik egy az ágyamnál, na, nem a főorvos által beígért betegszállító a kerekes székével, hanem egy jó kiállású betegkísérő a kórlapommal a kezében. Bemutatkozik, majd kedvesen megkérdezi, hogy mivel nincs szabad kapacitásuk a beteghordozóknak, el tudnék-e sétálni vele a röntgenbe.

A szemem kikerekedik, a lábam remeg.

– Hát, nem is tudom… – nyekegem bizonytalanul. Hatalmas, patkó alakú, huszonhat tömbből álló kórházunkra gondolva első hallásra nagyon meredeknek tűnik a dolog, mivel a patkó egyik végéből kellene eljutni a másik végébe. – …igaz, hogy többen mondták rám, hogy milyen vagány vagyok – folytatom a megkezdett mondatot. Veszek egy mély levegőt, majd kimondom: – …legyen. Ha ezt megcsinálom, akkor magam is elhiszem, hogy az vagyok.

Elindulunk a végelláthatatlan folyosókon, kétszer liftbe szállunk, majd szép egyenletes tempóban gyűrjük a maratoni távot. Észreveszem, amint időnként rám pislant.

– Semmi gond, legfeljebb elkap, ha elájulok – mondom bátorítóan. Szerencsére nem ájulok el, de egy pillanatra elszédülök, amint a vizsgáló előtt lerogyok egy székre. Soron kívül behívnak, aztán a visszaút már sokkal gyorsabban fogy, de azért megkönnyebbülök, amikor végre leülök az ágyam szélére. Ennek ellenére büszke vagyok magamra: virtusból jeles. „Ezzel már csekkoltam is a holnapi hazatérésemet” – nyugtázom magamban elégedetten.

Negyedik nap reggele:

A főorvos tartja a szavát. Mivel a kontrollröntgenem negatív, hazaenged, négy nap múlva kell visszajönnöm varratszedésre. Még aznap távozik a kórházból nevető szemű szobatársnőm is.

Viszlát, köztársaság, viszlát, res publika! Közös dolgunk bevégeztetett. Ítéld meg, kedves olvasó, ki, miben és hogyan járt el! Ha valamiben hibáztunk, kérlek, nézd el nekünk, hisz’ nem vagyunk mások, mint gyarló emberek.

2016. május 02.

Vissza a Tartalomjegyzékhez

Csillagszóró pillanatok

Tudtátok, hogy az ENSZ március 20-át határozta meg a Boldogság Világnapjaként, ezzel megerősítve a jólét és a boldogság fontosságát?

„Egyáltalán, mi az a boldogság? Létezik ilyen? Ha igen, akkor miből tevődik össze? Ezen igazából még maga sem gondolkodott el komolyabban. Mikor is lett volna rá ideje? Mióta az eszét tudja, csak a hivatásának élt. Nagyon szerette, főleg azokat a pillanatokat, amikor a tűzcsiholó első kipattanó szikrája izzásba hozta a boldogságszórókon keresztül az emberi szíveket.”

Ha többet szeretnétek megtudni arról, hogy az én öreg Tűzmesteremnek hogyan sikerült a kérdéseire a választ meglelnie olvassátok el a Csillagszóró pillanatok című novellámat. Jó szívvel ajánlom mindenkinek!

Az öreg Tűzmester már nagyon belefáradt a mesterségébe, s újabban egy nyugodt pillanata sem volt. Pedig hajlott korára, hosszú, vég nélküli fáradozására igazán tekintettel lehettek volna, de nem! Még álmából is felébresztették! Ilyenkor vállára tette apró kis fadobozát, amelyben a

boldogságszóróit és tűzcsiholó szerszámát tartotta, és már ki is suhant az erdő legmagasabb fájának lombjai között megbújó aprócska házának ablakán. Volt, hogy napokon, éjszakákon át repkedett, mert mindig voltak a földteke két oldalán olyanok, akik a boldogság felszikrázó pillanatait akarták újra és újra átélni. Az emberek telhetetlensége néha dühbe hozta: azt elfogadta, hogy a boldogság utáni vágyakozás vele születik az emberekkel, szerinte nem is ezzel volt a baj, inkább azzal, hogy a saját bizonytalanságuktól, az élet váratlan kihívásaitól való félelmeiktől úgy akartak megszabadulni, hogy a felszikrázó pillanatokban keresték a tartós boldogságot. Balgaságukat ennyi idő alatt sem volt képes megérteni. „Miért vágyakoznak folyamatosan egy olyan dolog után, amit lehetetlenség egyfolytában birtokolni?” – dohogott magában nemegyszer. A másik, ami miatt örökösen méltatlankodott, hogy úgy teltek el évezredek, hogy az emberek mind a mai napig nem jöttek rá arra, hogy habár a csillagszóró pillanatok hamar kihunynak az életükben, az érzést jobban meg kellene becsülniük. Őrizgetni, dédelgetni kellene továbbra is a szívükben, aztán ha ínségesebb napok köszöntenek be, ezekből az emlékekből újra feléleszthetnék a bennük hamvadó tüzet. Az is jó lenne, ha tudnák, hogy nem ez az egyetlen megoldás a boldogság megélésére.

Egyáltalán, mi az a boldogság? Létezik ilyen? Ha igen, akkor miből tevődik össze? Ezen igazából még maga sem gondolkodott el komolyabban. Mikor is lett volna rá ideje? Mióta az eszét tudja, csak a hivatásának élt. Nagyon szerette, főleg azokat a pillanatokat, amikor a tűzcsiholó első kipattanó szikrája izzásba hozta a boldogságszórókon keresztül az emberi szíveket. Ilyenkor hatalmas büszkeség töltötte el, akaratlanul is felmérte munkája fontosságát, és az a biztos tudat járta át, hogy nélkülözhetetlen. Egy idő után azonban kezdett elege lenni a gyors sikerekből: többre vágyott. Bölcsességénél fogva hamar rájött, hogy egyedül az elégedettség képes tartós örömöt hozni az emberek életébe.

„Elégedettség, igen, ez a varázsszó!” De hogyan tanítsa meg ezt az embereknek, amikor ő csak egy egyszerű Tűzmester? Gyomra összeszorul, amint arra gondol, hogy az ő felvillanó boldogságszikrái a legtöbb esetben ugyanolyan hamar kihunynak az emberek életében, mint a karácsonyfa ágain égő csillagszórók fényei, nem hagyva maguk után mást, csak az elégett magnéziumpor fojtogató füstjének illatát. „Vajon az én munkám is füstté válik? Vagy mégis van értelme?” – tanácstalankodik magában. Gyorsan elhessegeti magától a rossz érzéseket. „Talán azért látom ilyen szomorúnak a dolgokat, mert elfáradtam és megöregedtem. De ha kaphatnék magam mellé egy ifjú segédet, annak bizony nagyon örülnék! Hamarosan utána is járok a hivatalban!” Bár az ötlet felvillanyozza, nem sokáig foglalkozik vele – valami fontosabb dolgon töpreng napok óta. Segéd ide vagy oda, tudja, hogy nem ez a legfőbb gondja. Szeretne utánajárni valaminek. Az ötlet lassan körvonalazódik benne, majd miután mindent megfontolt, mérlegelt, a végső döntést is meghozza. Faládikáját visszahelyezi a polcra, ablakán a függönyt behúzza, kulcsra zárt ajtajára pedig kiakaszt egy táblát: Világkörüli útra mentem!

Vesz egy mély lélegzetet, majd boldog mosollyal az arcán elsuhan a légben. Átrepül csodás tájakon, hatalmas vizek, napszínű sivatagi dűnék, datolyapálmákkal körülölelt oázisok, égig érő hegyek, mély lombú esőerdők, csodálatos hó- és jégmezők felett. Időnként megpihen, benéz kunyhókba, vessző- és téglaházakba, felhőkarcolókba, palotákba, meglátogat óvodákat, iskolákat, kórházakat, számtalan munkahelyet és sok más olyan épületet, parkot, kiránduló- és üdülőhelyet, ahol az emberek megfordulnak. Mindent alaposan megfigyel, gondosan ügyelve arra, hogy a lehető legpontosabb kép alakuljon ki benne a látottakról, mert tudja, hogy az emberek viselkedésének helyes megítéléséhez ez elengedhetetlen.

Már az indulása előtt elhatározta, hogy utazása egészen addig fog tartani, amíg arra a kérdésére, hogy „Mit jelent elégedettnek lenni és mit kell tenni ezért?” a választ meg nem kapja. Szerencsére nem hiába élt meg ilyen szép hosszú kort a mi Tűzmesterünk: hatalmas élettapasztalattal rendelkezik, ebből adódóan rövid idő alatt átlátja a helyzetet, és ha a teljes válaszra rálelnie nem is sikerül, érzi, hogy a benyomások és élmények, melyeket világkörüli utazása során szerez, hatékonyabbá és egyszerűbbé teszik majd a munkáját a jövőben.

Hazatérése épp oly észrevétlenül történik, mint távozása: lehuppan a háza előtt levő kispadra, fáradt végtagjait jólesően kinyújtóztatja, karjait a feje mögött összekulcsolja és boldogan tekint szét az ismerős tájon. Örül, hogy újra itthon lehet. Régen volt ilyen békés, ilyen elégedett, s most azért érez így, mert rájött, hogy a legtöbbet ő tanulta ez alatt az út alatt.

Megtanulta, hogy a boldogság nagyon összetett dolog. Lehetnek benne csillagszóró pillanatok, mert az ember életéhez ugyanúgy hozzátartoznak ezek az önkívületi állapotok, mint ahogy a visszafogott, szelíd örömök. Az adok-kapok szeretet megélése; az emberi méltóság tisztelete; a tisztesség, mely belső erőnk lényege; a türelem, mely megtanítja tisztelni az időt és elfogadni a sors akaratát mind-mind elengedhetetlen ahhoz, hogy az ember a tartós boldogságra – melyet elégedettségnek neveznek – ráleljen. Azt is megtanulta, hogy a családhoz való tartozás, a hit, a jó célok mellett való kiállás olyan belső biztonságot és erőt ad az embernek, amely segít megküzdeni az élet váratlan eseményeivel. Útja során arra is felfigyelt, hogy ahhoz, hogy valaki elégedett, vagyis boldog életet éljen, saját magának is tennie kell. Az emberek életébe betekintve látta, hogy azok voltak a legboldogabbak, akik nem rohanták végig az életüket, hanem időt adtak maguknak, hogy az apró, jelentéktelennek tűnő pillanatokat ugyanúgy kiélvezzék, mint a csillagszóró pillanatokat, függetlenül attól, hogy szegénységben vagy gazdagságban éltek-e.

Tűnődését befejezve feláll a padról, bemegy a házba, vállára veszi apró kis fadobozát, majd régi jó szokását megőrizve kisuhan az ablakon. De most nem zúgolódik, mint régen: megértette, hogy ha hívják, neki mennie kell, elvégre ez a mestersége. „Aki csillagszóró pillanatra vágyik és meg kell kapnia, az kapja meg, rajtam ne múljon!” – nyugtázza magában derűsen. Világkörüli útja során azonban azt is megértette, hogy aki igazán tartós boldogságra vágyik és tesz is érte, előbb vagy utóbb rátalál a hozzávezető útra.

2016. február 29.

Vissza a Tartalomjegyzékhez

Nagymama és az unokák

Mielőtt ebben az évben végleg elbúcsúznánk a nap hevétől, a vizek felüdülést adó kényeztetésétől, és átadnánk magunkat az ősz visszafogott, csendes nyugalmának, jólesik eljátszani azzal a gondolattal,hogy hafelidézünk pár kedves emléket, a csalfa nyár – mely oly könnyen tovaillan – egy darabig még velünk marad. Nosza, jöjjenek hát azok a kis nyári szösszenetek, amelyek velem és két fiúunokámmal (akik egyben unokatestvérek is) estek meg! A két imádnivaló kisfickó között alig több mint egy év a korkülönbség. Áron három és fél, Mózes négy és fél éves múlt a nyáron.

Az első kis történetnek ezt a címet adnám: A vidéki nagymama meglátogatja a Budapesten élő unokáját.

Egyik este, amíg a szülők túlóráznak, üldögélünk a vacsoraasztalnál, és kisebbik unokámmal beszélgetünk a napunkról, amely elég eseménydúsra sikeredett, és megvallom őszintén, kicsit el is fáradtam, ezért szeretnék minél előbb túllenni az esti teendőkön. A vacsora befejeztével diplomatikusan felvázolom a lefekvés előtti lehetőségeket:

– Ha fürödni szeretnél, akkor kevesebb idő marad a mesélésre, de ha a tusolást választod, akkor sokkal több mesét tudok neked felolvasni.

Áron eltöpreng a lehetőségeken, kicsit hezitál, majd így szól:

- Hát…, szerintem inkább fürödni szeretnék, és sok mesét kérek.

Mélyet sóhajtok, és sorsomba beletörődve elkezdem leszedni az asztalt. Mielőtt kivinném a terítéket a konyhába, ő egy jelentőségteljes pillantással még végigmér és nyomatékosan közli velem:

– Kati mama, itt nem úgy mondják, hogy tusolni, hanem úgy, hogy zuhanyozni!

A második kis sztorihoz a jól ismert közmondást, miszerint „néma gyereknek az anyja sem érti a szavát”, a következőképpen módosítanám: A gyereknek nem biztos, hogy a nagyanyja megérti a szavát.

A nyári szünetben a nálam eltöltött idő alatt különös félreértésbe keveredtünk Áronnal. Azon a héten kétszer is kért rántottát, majd mindkét alkalommal pár falat után eltolta a tányért, és közölte velem, hogy ezt ő nem szereti. Kezét tehetetlenül széttárva bizonygatta, hogy „ez nem rántotta”. Egy pillanatra megingott a hitem a főzési tudományomban. „Ejha, már a rántotta sem a régi!” – futott át az agyamon, de aztán elővettem a meggyőzőképességemet,sajnos kevés sikerrel, mert ő továbbra is kitartott álláspontja mellett.

Harmadik nap ebédre paradicsomszószt és krumplit rendelt, újfent rántottával. Na, akkor már kezdett kicsúszni a kezemből az irányítás. Tekintélyemet megőrzendő, tényként közöltem vele, hogy rendben, de rántott hússal lesz! Láttam a csalódottságot az arcán, valamit még motyogott is játék közben, én pedig eközben rendíthetetlenül paníroztam a húst. Az ismerős zajokat meghallva otthagyta a játékait, és a konyhapulthoz szaladt. Fülig ért a szája és szinte ugrált örömében: „Na látod, Kati mama, ez a rántotta!” Azóta azt is megtanultam, hogy a „Kati mama, süssél csontot!” felszólítást sem szabad szó szerint értenem, mert ez az ő nyelvezetében ropogósra sütött csirkecombot jelent.

Mindkét unokám ahhoz, hogy kiapadhatatlan tudásszomját csillapítsa, kérdések végeláthatatlan sorával és a következtetések feltétlen levonásával ostromolja a környezetét, többek között engem is. Ember legyen a talpán, aki mindig minden pillanatban helyt tud állni. Mivel Mózes a rangidős a két unokatestvér közül, ezért a vele megélt dolgok kicsit jobban megizzasztanak.

Közös történetünk tavasszal kezdődött, amikor egy vírusos megbetegedés után még pár napig nem ment óvodába, hogy jobban megerősödjön. A nálam alvós „mama-nap” után még egy napot együtt töltöttünk, hogy anya tudjon dolgozni. Gyönyörűen sütött a nap, így délelőtt kibuszoztunk a Csónakázótóhoz hattyúkat, kacsákat etetni. Akár haza is sétálhattunk volna, de unokám imád buszozni, így a hazafelé utat is azzal terveztük. Igen ám, de elfogyott a buszjegyem! Egy útba eső zöldség- gyümölcsösnél elvásároltuk majdnem az összes készpénzemet, épp csak annyi apró maradt a pénztárcámban, hogy a visszaútra egy jegyet vegyek. Nem is lett volna ezzel semmi baj, ha az újságos pavilonból kilépve unokámnak meg nem akad a tekintete egy nem éppen minőségi kisautón. Hiába volt minden észérv – hogy otthon ennél sokkal szebbek és jobbak vannak neki –, ő kitartóan könyörgött. Pár perc után megelégeltem a dolgot, és egy hirtelen ötlettől vezérelve kitártam pénztárcám rekeszeit, mintegy bizonyítva, hogy valóban üres, majd az alábbi kommentet fűztem hozzá:

– Látod? Nincs egy fillérem sem. Olyan szegény vagyok, mint a templom egere! Mózes szeme kikerekedett, a hang a torkán akadt, s ismervén őt, ez bizony nem sűrűn fordul elő vele. Majd egy szó nélkül megfogta a kezemet, és elgondolkozva baktatott mellettem a buszmegálló felé. Ahogy odaértünk, mély levegőt vett és megkérdezte:

– Mama, mi az, hogy templom egere?

Hirtelen beugrott lányunokám régi kedvenc meséje, „A városi és a falusi egér” története. A két egér megélhetési lehetőségei közötti különbségen keresztül próbáltam eljutni a templom egerének szegénységéhez. Mózes hitetlenkedve fogadta az új információt, miszerint a templom egerének bizony nincs mit ennie. Otthon elővettem a régi mesekönyvet, és elolvastam neki a történetet, gondolván, hogy ez majd eltereli a problémáról a figyelmét, de tévedtem. Őt továbbra is aggasztotta a templom egerének súlyos anyagi helyzete. A jobb meggyőzés érdekében latba vetettem minden képességemet, majd hirtelen kigyúlt a fény az agyamban, felvillanyozódva közöltem vele, hogy az Úr házában nem esznek, és nem tartanak semmilyen ennivalót az emberek, és mivel az egér soha nem talál ott semmi maradékot, előbb-utóbb továbbáll.

Szerencsére elérkezett a délutáni alvás ideje, és ébredés után úgy tűnt, az egész feledésbe ment. Mózest azonban továbbra is foglalkoztathatta a dolog, mert a heti aktuális „mama-napokon” így vagy úgy, de ez a kérdés időről időre napirendre került. Mígnem, úgy két hónap múlva, unokám az esti beszélgetésünk zárásaként közölte velem:

– Mama! Egyáltalán nem olyan szegény a templom egere, mert… – itt izgatottan nyelt egyet és egy szuszra kimondta – ott, ahova az apával járunk misére, mindig van ostya és a gyerekeknek pufi!

Annak ellenére, hogy hatalmas erőfeszítésembe került, hogy a kitörni készülő nevetésemet elrejtsem, mégis megkönnyebbültem, mert úgy éreztem, unokámnak sikerült a végső következtetést levonnia, és a templom egerével kapcsolatos mélységes együttérzése tovább már nem nyomasztja. Azonban ami ezután következett, arra még én sem számítottam.

A nyári szünet elteltével – az első óvodai napon – hazafelé jövet bementünk egy élelmiszerboltba pár dolgot venni a vacsorához. Otthon elkezdem kipakolni a pultra a megvásárolt termékeket, unokám pedig áll mellettem és részvéttel a hangjában megszólal:

– Tudod, Mama, te nem vagy olyan, mint anya és apa…

– Miért, ők milyenek?

– Hát, tudod, mire gondolok…

– Nem, nem tudom, Mózika!

–Hát…– kezeivel erősen gesztikulálva, mély sóhajok közepette, szemét a hűtőn tartva, mint aki legszívesebben oda is benézne, végre kinyögi – ők mindig sokat vásárolnak.

– Aha! – esik le a tantusz végre. – Te most arra gondolsz, hogy én olyan szegény vagyok, mint a templom egere?

– Igen, Mama, arra! – néz rám továbbra is együtt érzően.

Mielőtt unokám eme aggodalmának mások előtt is is hangot adna, előrebocsátanám, ismerem a mondást, miszerint: „az írók szegénynek születnek és szegényen is halnak meg”, de azért nem olyan rossz a helyzet!

2015. szeptember 14.

Vissza a Tartalomjegyzékhez

Érzelmek

Ki gondolta volna, hogy olyan, mint érzelemmentes, vagyis tisztán logikus gondolkodás, egyszerűen nem létezik? Az 1980-as években végzett kutatások alátámasztják, hogy az érzelmek nemhogy nem akadályozzák a logikus gondolkodást, hanem annak fontos részét képezik.

De nézzük, hogyan vélekedett erről a közelmúltban a Cason Akadémián tartott előadásában Mérő László, az ELTE gazdaságpszichológiai tanszékének kutatója. Előadása során elmondta, hogy az érzelmi állapot és a gondolkodás összefüggéseit elemezve számos tanulságra jutottak a pszichológusok. Így például jó stratégiai döntéseket nyugodt körülmények között, megfelelő érzelmi állapotban lehet hozni, erre szolgálhat egy puritán „meditációs szoba” egy vállalat központjában. Szintén bonyolult kísérletek eredményeként kiderült, hogy a pénz a kreatív gondolkodásra negatívan hat, a monoton feladatokat végző alkalmazottak tevékenységét ugyanakkor kissé ösztönzi.

Negatív hangulatban az észlelés, a részletek megfigyelése jobb, pontosabb, mint örömteli állapotban. Ugyanakkor – nem meglepő módon – negatív hangulatban szkeptikusabbak vagyunk, ám – és ez már nem teljesen magától értetődő: realistábbak is. Tehát stratégiai döntéseink viszonylag rossz hangulatban megalapozottabbak és helyesebbek lehetnek, ezért érdemes ilyenkor nyugodt, kicsit puritán körülmények között gondolkodni a nagyobb problémákon. Ugyanakkor Mérő szerint a jó hangulatnak is megvan az előnye: kreatív feladatokat vidám környezetben könnyebb megoldani.1

Megvallom őszintén, először meglepődtem azon a kutatási eredményen, hogy a negatív érzelem – melytől, úgy gondolom, mindnyájan szeretnénk elhatárolódni – akár pozitívan is hathat a nagyobb problémáink megoldására. De azután jobban elgondolkodtam, és rá kellett jönnöm, hogy életem legidőtállóbb döntéseit soha nem egy euforikus, hanem egy olyan hangulatban hoztam meg, amikor a dolgokat úgy láttam, ahogy azok a valóságban voltak, és nem tápláltam azok kapcsán felesleges illúziókat. Bizony néha hosszú idő elteltével és sok gyötrődés árán születtek csak meg azok a gondolatok a fejemben, melyek a végleges megoldáshoz elvezettek. Az alábbi hétköznapi bölcselet igazságát számtalanszor megtapasztaltam: „Semmi nincs a gyakorlatban, ami nem volt előbb a fejekben.”

Életünk, kapcsolataink döntések sorozatából állnak, melyek kihatnak életünkre és kapcsolataink működésére. Ezért nagyon fontos, hogy amennyire csak lehet, legyünk megfontoltak és higgadtak döntéseink meghozatalakor. Ne féljünk gondolkodni, tervezni, majd türelmesen várni a megfelelő időre, és ha közben negatív érzelmeket is meg kell tapasztalnunk, akkor próbáljuk meg elfogadni és a legtöbbet kihozni belőlük!

Ellenben a jó hangulat előnyeiről se feledkezzünk meg!

2015. augusztus 25.

[1] Lásd http://hvg.hu/tudomany/20110201_mero_laszlo_hat_alap_erzelem

Vissza a Tartalomjegyzékhez

Anyanyelv

Az egyre terjedő szleng és a trágár beszéd silánnyá teszi és bemocskolja mind az édesanya-nyelvet, melyet az édesanyjától tanul meg a gyermek, mind az édes anyanyelvet, melyet évszázadokon át ápoltak, őriztek a nemzet nagyságai: írók, költők, művészek és államférfiak.

Aranyosi Ervin alábbi versét nem olyan régen olvastam, és napok óta ez jár a fejemben:

Szebb jövőt mutass!

„Ne tanítsd rosszra gyermeked, ne készítsd szörnyű harcra!

A világunk még szebb lehet, van kedvesebbik arca!

Nem kegyetlen, s nem szívtelen, sosem szívná a véred!

Nem érdek hajtja szüntelen, s nem kínzó bal-ítélet.

Legyen világunk kedvesebb, gyermekünk tegye azzá!

Ébredj, s kérlek a hazugot, változtasd te igazzá!

Szolgád legyen a képzelet, hadd építsen, – s ne ártson!

Add ezt tovább, hogy gyermeked, egy szebb jövőbe lásson!”

Hiszek abban, hogy szavaink, melyek valamilyen szépségből fakadnak, különböző folyamatokat indítanak el nemcsak bennünk, hanem azokban is, akikhez intézzük őket. Szavaink hatására az övéik is a felszínre törnek és összekapcsolódnak a miénkkel, lágyan ringatóznak tovább, és egyre több és több embert érintenek meg. Az évtizedek keserű barázdái nevetőráncokká szelídülnek az arcunkon, szemünkbe visszatér az örök fény, karjaink ölelésre tárulnak és – észre sem vesszük – a szeretet ismét ott zubog az ereinkben! A szívünk dübörög, pulzusunk észvesztően kalapálni kezd. Ez az érzés szinte már az elviselhetetlenségig fokozódik, de mi nem bánjuk: mit nekünk a hétköznapok szürkesége, ha hasíthatjuk a kék eget? Inkább legyünk naptól perzselt pillangók, mint a föld porában megbúvó férgek! Igen, lángoljunk, mert csak ez viszi előbbre az életet! Legyünk bátrak és ne féljünk kiállni a nyelv tisztasága mellett!

Ezt elsősorban az otthonunk falain belül kell elkezdeni: ahhoz, hogy a szavainknak súlya legyen, meg kell válogatni őket, mert a szavak, melyek közönyből, dühből és gyűlöletből fakadnak olyanok, mint a kés: felhasítják az érzékeny emberi lelket, mindig heget hagyva maguk után. A tiszta szavak tiszta gondolatokat eredményeznek, de ehhez az kell, hogy értékeket olvassunk, hallgassunk és nézzünk, ne pedig szennyet. Meg kell tanulnunk nyilvánosan is kiállni nyelvünk tisztasága mellett! Nyugodtan álljunk fel egy trágár színdarab- vagy mozielőadás alatt, és hagyjuk el a nézőteret! Ezzel nemcsak saját és nemzetünk önbecsülését őrizzük meg, hanem segítünk a felnövekvő nemzedéknek abban, hogy valóban „egy szebb jövőbe lásson”.

2015. július 15

Vissza a Tartalomjegyzékhez

A tollforgató

„Egy vak ember ült egy épület előtt a lépcsőn, lábánál kalap, táblával, a következő szöveggel: »Vak vagyok. Kérem, segítsenek!«Arra ment egy újságíró, és látta, hogy a kalapban alig van pénz, csak pár fillér. Lehajolt, dobott a kalapba pár koronát, s anélkül, hogy megkérdezte volna, elvette a táblát és a másik oldalára írt egy mondatot. Délután visszatért a vak emberhez, és látta, hogy a kalapban sok pénz van. A vak felismerte a lépteit, s megkérdezte tőle, hogy ő írt-e a táblára, s ha ő volt, akkor mit. Az újságíró így válaszolt: »Semmi olyat, ami ne lenne igaz. Csak a soraidnak kicsit más formát adtam.«Mosollyal az arcán távozott. A vak soha nem tudta meg, hogy a táblán ez állt: »Tavasz van, és én nem láthatom.« Változtass a stratégiádon, ha valami nem sikerül, és meglátod, minden jobbra fordul!”

(Popper Péter)

Igen, vannak olyan helyzetek, amikor kicsit más formát kell adni, vagyis át kell alakítani az életünket ahhoz, hogy minden jobbra forduljon. Nekem is ezt kellett tennem. Hogy hogyan lesz egy több mint harminc éven át kisgyermekekkel foglalkozóból tollforgató? Ne kérdezzétek, mert erre a tökéletes választ nem ismerem – egyszerűen a sors akarta így. Az életemnek meg kellett változnia ahhoz, hogy az a valami, ami ki tudja mióta szunnyadt bennem, a felszínre törjön és önálló életre keljen. Néha még magam is megrettentem, és megkérdeztem magamtól: „Hol voltak eddig ezek a szavak?” De ha az alkotás elkapja az embert, nincs megállás, írni kell! A probléma nem is ez, hanem hogy fel kell tudni vállalni az írást, majd pedig útjára kell indítani az első könyvet. Hogy ez miképpen történt az én esetemben? Elmesélem nektek.

Több mint egy éves hallgatás után végre kezdtem megnyílni. Előbb kicsit félszegen, később egyre bátrabban beszéltem arról, hogy az utóbbi időben az a szó, hogy „munkanélküli”, egyáltalán nem állja meg a helyét az életemben, mivel ebben a több mint egy évben lehet, hogy egypár dolgot valóban nélkülöznöm kellett, de a munkát, azt biztosan nem. Ekkor jöttek az első konkrét kérdések: „Tulajdonképpen mit csinálsz? Mivel foglalkozol?” Mielőtt a választ kimondanám, mélyen a szemébe nézek a kérdezőnek, és várom a döbbenetet a tekintetében. Nem sértődök meg, hiszen saját magamnak is nehéz elfogadni, hogy a nyomdai munkálatok befejezése után nyíltan fel kell vállalnom, hogy valóban írtam egy könyvet.

A közvetlen barátok, ismerősök előtti színvallás után jön a következő megmérettetés: Mivel a könyvem magánkiadásban jelenik meg, így kiadó sem bábáskodik felette, s ebből kifolyólag a kiadókkal szorosan összekapcsolódó terjesztői hátteret is nélkülöznöm kell. De milyen is az ember? Ha a szükség úgy hozza, vág az agya, mint a borotva. Tervez és mérlegel, majd a megvalósítás útjára lép.

Ahhoz, hogy a könyvem kiadását és forgalmazását magam tudjam intézni, akár tetszik, akár nem, vállalkozóvá kell lennem, ami ebben az ingatag gazdasági helyzetben bizony nem kis feladat. Elindulok hát a hivatalok, a nyomtatványok és a számok útvesztőjében. A nehézségek ellenére jól boldogulok, a konkrét kérdéseket azonban most sem kerülhetem el:

– Milyen tevékenység végzéséhez kell az engedély?

– Írói, alkotói tevékenység.

Bár most bátrabb vagyok és sok tapasztalatot is szereztem az elmúlt években, egy dolog azonban nem változott. Mégpedig az, hogy minden egyes könyv megjelenését ugyanazok az érzések előzik meg, mint egy gyermek születését. A várakozás boldog izgalma ugyanúgy végigkíséri, mint a kétségé és a szorongásé: Vajon milyen lesz a fogadtatás? Szeretni fogják, megértik az üzenetét majd az emberek? Két nappal a Vattacukros süket csend című novelláskötetem megjelenése előtt éppen úgy izgulok, mint egy kisiskolás, amikor átadja a dolgozatát a tanárának. Kérlek benneteket, szorítsatok nekem!

2015. július 01.

Vissza a Tartalomjegyzékhez

Vakáció

Hurrá, itt a vakáció! – gyerek, szülő és nagyszülő megkönnyebbülten sóhajt fel. Vagy mégsem? Bárcsak az a fránya kötelező olvasmány ne lenne!

Kislány unokám elkeseredése határtalan, hiába az anyai biztatás, a mamás közös felolvasás, ő egy dologból nem enged: „Hogy bírt valaki ilyen hosszú könyvet írni?” – lökdösi félre Gárdonyi Géza: Egri csillagok című könyvét egy-egy fejezet elmorzsolása után.

– Mama, ötszáz oldal, ez hihetetlen!

– Mit nem adnék azért, ha valaha egy ötszáz oldalas regényt tudnék írni, és főleg ilyen értékes művet! Tudod milyen nagy tehetség ez? – Persze unokám mit sem törődik az én lelkesedésemmel.

– Ha jól emlékszem, tavaly a Pál utcai fiúk című könyvért sem rajongtál, pedig az sokkal rövidebb volt ennél – próbálom enyhíteni az ellenállását, nem túl sok sikerrel.

– Azt is utáltam – válaszolja röviden és tömören.

Ekkor egy középiskolai magyar irodalom szakos tanárnő levele villan fel egy pillanatra az emlékezetemben, melyet a családregényem megjelenése után írt nekem:

Akkor jólesett és fellelkesített ez a lehetőség. De most feltettem magamnak a kérdést: „Valóban örülnék neki, hogy ennyire utáljanak?” Ha őszinte szeretnék lenni magammal szemben, akkor csak egy jó válasz létezik számomra: Igen!

2015. június 26.

Vissza a Tartalomjegyzékhez

Page updated

Google Sites

Report abuse