In memoriam

Takács Gábor: Lázár F. Katalin életútja

"Aki szívünk megérinti, Uram, kegyelmed tükrözi,
Szeretet áldást hoz ránk, szavain és tettein át.
A krisztusi barátoknál nincs a földön nagyobb áldás,
megerősítik hitünket, gyengéden jóra intenek.
Ha elmegy egy ilyen barát, ő a szívünkben él tovább,
édes és drága emléke hozzád visz Urunk közelebb.
Az érdemes, jó barátok, kik hűek a Megváltóhoz,
Mind megáldják az életünk, Urunk, értük dicsőítünk."

Az egyházi himnuszunk szövege olyan barátokról szól, akik megérintik a szívünket. Egy ilyen barátról szeretnék nektek mesélni. 

Nem könnyű szavakba önteni az érzéseket, amikor olyan valakitől búcsúzok, aki az egyéniségével az életemnek meghatározó része volt több, mint három évtizeden keresztül, és nagyon furcsa a gyülekezet jövőjét is elképzelni nélküle. Kati ott volt a házasságkötésünknél, együtt ünnepeltük az ő templomi házasságukat, együtt voltunk a családjuk utolsó közös nyaralásán, együtt gyászoltuk a férje elvesztését, elhívásainkban sokat szolgáltunk és utaztunk együtt, és reménykedem, hogy amellett, hogy sok mindent tanított nekem, talán ő is tanult tőlem valamit.

Első emlékeim Katiról, amikor a gyermekei keresztelkedése előtt meglátogattuk otthonukban a családját a misszionáriusokkal. Kedvesen, de kissé távolságtartóan fogadott bennünket és inkább a vendéglátásunkkal foglalta el magát, mintsem hogy meghallgassa az evangéliumi üzenetünket. Én akkor, huszonegynéhány évesen még nem érzékeltem, hogy ez az óvatos barátkozás valami ösztönös védekezés, valamiféle biztonsági retesz mögül való felénk irányuló figyelem. Ezt csak később értettem meg. Katinak és a férjének, Sanyinak akkor az volt a fontos, hogy a gyermekeik jó helyre kerüljenek és biztonságban legyenek. Úgy emlékszem, ezirányú aggódásaik hamar elmúltak. Gyakori vendégek voltunk a barátságos, vendégszerető otthonukban és nem telt el sok idő, hogy ők is elkötelezzék magukat arra, hogy keresztelkedésükkel szövetséget kössenek az Úrral. Ezután már őszinte barátságot kötöttek nemcsak velünk, hanem számos kedves egyháztaggal is.

Mondom, akkor még nem tudtam, hogy olyan gyerekkori és fiatalkori traumák állnak emögött az óvatos kinyílás mögött, amit csak nagyon kevesen ismernek, hiszen nem igazán beszélt róla. Kati nagyon hű barát tudott lenni, de mindemellett néha kíméletlenül kemény, nyers és őszinte. Ezzel tiszteletet vívott ki az őt ismerők körében. Akkor értettem meg igazán a jellemének a mozgatórugóit – és azt gondolom, ezzel többen is így vannak-, amikor 2011-ben elolvastam a „Hol lennél jó helyen? című önéletrajzi regényét.

1955. július 19-én született Isztiméren, egy Fejér-megyei kis sváb faluban Földesi Katalin néven. Nagyon korán, négy éves korában nevelőszülőkhöz került, ahol nagyon sanyarú sorsa volt. „Nem emlékszem, hogy tizenhét éves korom előtt tartósan találkoztam volna a szeretet bármilyen formájával.” -írja a visszaemlékezésében. Egy kiszámíthatatlan, rideg, zsarnok mostohaanya keserítette meg mindannyiuk életét. „A kedvesség és a szeretet (…) hívatlan vendége maradt az otthonunknak. Volt helyette zsarnokság, megszégyenítés, az emberi méltóság semmibe vétele és erőszak.”

A tizenhárom év alatt, amíg Kati ebben a családban élt, a túlélési harcban a kötelességtudat és a felelősség a jellemének meghatározói lettek. Amíg fiatalabb mostohatestvéreire vigyázott és ellátta őket, nagyon korán megszilárdult benne a gyámoltalanok és elesettek iránti gondoskodó beállítottság. Ez meghatározta a későbbi pályáját, a csecsemő- és kisgyermek nevelő (akkor még gondozó) hivatást. Tizenöt évesen, élete első munkahelyén már kisgyermekek nevelésében segített, később aztán megszerezte a szakirányú végzettségét is. Itt tapasztalta meg először a szeretet és a bizalom légkörét. Cserébe a munkájában a maximumot nyújtotta. Így ír az életének erről a szakaszáról: „A szakmai szeretetem, a kialakult értékrendem egyfajta tartást adott nekem, amellett a bennem rejlő elkötelezettség is folyamatosan motivált, mindig mindent jól akartam tenni. (…) Tele voltam energiával, a fiatalság visszahozhatatlan optimizmusával néztem a jövőbe, elérhetőnek, megvalósíthatónak láttam azt. (…) Kiegyensúlyozottságom, megbízhatóságom, a velem született érzékenységem segített közelebb kerülni a gyermeki lélekhez. Ösztönösen megéreztem, mire van szükségük: az elismerés, a dicséret, a következetes nevelési módszerek, melyeket alkalmaztam, mind meghittebbé tette a kapcsolatunkat.”

Katinak tizenhét évesen sikerült kiszakadnia az ártalmas családi környezetéből. Saját keresettel rendelkezett és szép lassan a saját lábára állt. „Alkalmazkodóképességem, munkabírásom, gyors felfogásom mindig segített, hogy az adott közösség, amelybe kerültem, hamar elfogadjon, legyen az munkahely, iskola, vagy egyéb társadalmi szervezet. Család helyett ezek a közösségek jelentették számomra a valahova tartozást, a biztonságot.”

Ahogy Kati kezdett csinos, magabiztos nővé cseperedni, egyre inkább észrevették a körülötte lévők. „Ha valaki megérintette a szívemet, annak bizalmat szavaztam, de csak nagyon óvatosan. Lépésről lépésre engedtem közel magamhoz az embereket, nem kockáztattam. Tiszteletet és bizalmat adtam, de cserébe magammal szemben is elvártam ezt. Ha valaki nem így közelített, kikerültem.”

Az a kettősség, hogy vágyott a szeretetre, de ugyanakkor távolságot is tartott, végig kísérte az egész életét, az élete utolsó egy-két évében azonban már inkább a távolságtartás kerekedett felül.

De még menjünk vissza egy kicsit az időben!

Tizenkilenc éves kora körül, keresztezte útját egy rendkívüli ember, egy érett férfi, akit az Úr már felkészített arra, hogy gondoskodó társa és kiegészítő másik fele legyen Katinak. Sanyi nagyon népszerű, ismert ember volt a városban, edzője volt sok kiváló atlétának, munkáját elismerték, otthonosan mozgott a városi vezetők és sportemberek körében. Így nem csoda, ha Katinál – akit a népszerűség zsigerből taszított-, azonnal falakba ütközött.

Kati éppen az érettségire készült levelező tagozaton. Nagyon sokat tanultak együtt az osztálytársaival. Így emlékszik vissza a történtekre: „Így volt ez egy késő őszi délutánon is. A szökőkút előtti park árnyas fái alatt vékony ágacskákkal rajzolgattuk a földre a lehetséges geometriai megoldásokat. (…) …a beadandó határideje pedig napokon belül lejárt. Már búcsúzkodtam, beletörődve a feladat megoldhatatlanságába, amikor mellettem egy ismerős hang hallatszott. Társaságunkból többen is üdvözölték.

A vér szinte meghűlt az ereimben, az agyam zakatolt, csak arra tudtam gondolni, hogyan szabadulhatnék ki szorult helyzetemből. Ha látványosan távozok, csak magamra vonom barátaim figyelmét, és biztos, hogy napokig az élcelődésük tárgya lennék. Így hát kínosan vártam az alkalmas pillanatot, amikor feltűnés nélkül leléphetek. Aztán hirtelen ott álltunk egymással szemben, s már nem menekülhettem. Ránéztem, és -hogy zavaromat leplezzem – hihetetlen dühvel a hangomban megszólaltam:

- Na, nagyokos, te úgyis mindenhez értesz, itt van ez a feladat, oldd meg!

Leguggolt, figyelmesen megnézte a földre rajzolt ábrákat, kis gondolkodás után a rosszakat kitörölte, és egy teljesen más megközelítésből pillanatok alatt felvázolta az egyetlen lehetséges megoldást. Meglepődtem, már szégyelltem az előbbi, nem éppen intelligens kitörésemet. Szürkészöldes árnyalatú szemében kis huncut fényt véltem felfedezni. Nem tudtam haragudni rá. A köztünk levő fal váratlanul leomlott; észre sem vettem, mikor távoztak a többiek. Az idő megszűnt körülöttünk, órákon át beszélgettünk. (…) Velem ellentétben ő már jóval előbb tudott a köztünk lévő korkülönbségről, hiszen általános iskolai osztálytársaim közül többeknek ő volt az edzője. Később elmesélte, hogy mennyire megkönnyebbült, amikor olyan „vagányul” letegeztem, mert hosszú ideig az volt a fóbiája, hogy lemagázom, mint a tanítványai, és akkor abba belepusztul, mert nem lehet köztünk semmi.

(…) Rendkívüli ember volt, teljesen más, mint akiket addig ismertem.

A megismerkedésünk pillanatától kezdve számomra is hihetetlen módon vonzódtam hozzá. Olyan érzéseket hozott a felszínre bennem, amilyeneket az addigi kapcsolataimban egyáltalán nem, vagy csak nagyon gyengén éreztem. Mellette megnyugodtam, nem analizáltam, nem terveztem a jövőt; úgy éreztem: megérkeztem. Kisugárzása biztonságot és békességet hozott az életembe. Jó volt vele lenni. Kimondatlanul is azt éreztem, hogy benne megbízhatok.”

1975-ben Ajkán Lázár Sándor és Földesi Katalin házasságot kötöttek. 1976-ban megszületett Katinka, 79-ben Xénia és 82-ben Gergő Zéta. Később Sanyi a szombathelyi Haladás VSE-nél kapott edzői állást, így kerültek Szombathelyre, majd 89-ben Kőszegre költöztek.

1992-ben sorsfordító események történtek. Megismerkedtek Az Utolsó Napi Szentek Jézus Krisztus Egyháza fiatal misszionáriusaival. E találkozások és tanítások hatására először Xénia és Gergő, majd nem sokkal később a család többi tagja is megkeresztelkedett. Az már az elején látszott, hogy ez nem egy olyan egyház, ahol a tagok csak megfigyelők, akik meghallgatják a prédikációt, majd hazamennek, és a következő vasárnapig semmi dolguk ezzel. Ez az egyház tevékeny tagságot igényel: feladatok, szolgálati lehetőségek várnak az elköteleződött, az Úrral szövetséget kötött férfiakra és nőkre. Ez az egyház kihozza az emberekből a legjobbat, előhozza és fejleszti a rejtett tehetségüket. Ebben az egyházban előjönnek a vezetői és a tanítói képességek. Szóval Kati, aki addig Istennel is csak távolságtartó viszonyban volt, egy ideális közösséget talált a képességei kibontakozására. De nem csupán egy ideális közösség volt neki, hanem az Istennel való közösség is. A személyes kapcsolata Jézus Krisztussal fokozatosan elmélyült, míg végül egy stabil, megingathatatlan kapoccsá fejlődött. Kati az egyházi hitoktatásban megtalálta azt, amit igazán szeretett csinálni, és amihez igazán jól értett. Elég hamar elhívták őt hitoktatónak. Az „elhívás”, mint egyházi kifejezés azt jelenti, hogy elhívnak, vagyis felkérnek valakit egy fontos feladatra, küldetésre, és a vezetők egy áldásban jelképesen elválasztják őt a világtól, a világiasságtól egy szent cél érdekében.

Kati hitoktatás óráit a mai napig emlegetjük. Emlékszem, hogy csak ültünk, és nem nagyon akartunk hazamenni egy-egy ilyen óra után. A vezetésével olyan evangéliumi alapokat sajátítottunk el, és szilárdítottunk meg, amelyekből a mai napig táplálkozunk. Nagyszerű idők voltak ezek. A gyülekezet és ezzel együtt a barátaink száma is gyarapodott.

És bárcsak úgy lenne, hogy itt befejezhetném ezt a felfelé ívelő életutat, hogy boldogan éltek, amíg…! Azonban sajnos, egy váratlan tragédia szakította ketté ennek a kiegyensúlyozott családnak a boldog életét.

1995-ben Sanyi 53 évesen, egy szerencsétlen baleset, és még szerencsétlenebb orvosi hiba miatt hirtelen elhunyt. A körülményeket az itt jelenlévők közül nagyon sokan ismerik, nem szeretném még ezt a sebet is felszaggatni a részletekkel. Hogy ez mekkora csapás volt Katira és a gyerekekre nézve, arról csak megközelítően lehet fogalmunk. A lelki és anyagi biztonságot nyújtó apa és férj átlépett a fátyol másik oldalára, ahová nekünk halandóknak nincs befolyásunk. Hiába a tudásunk és a bizonyságunk az örök életről és a feltámadásról ebbe a fájdalomba bele lehet roppanni.

Kati nem vádaskodott, nem lázadozott Isten ellen, egyszerűen csak bezárkózott, és jó ideig megközelíthetetlenné vált, mintha újra az a megalázott kisgyermek lenne, akinek a megpróbáltatásait már majdnem sikerült elfelejtenie. Tudta, hogy az Isten, a Teremtő Erő elleni lázadás éppolyan értelmetlen és hiábavaló, mint kavicsokat hajigálni a csillagokra, remélve, hogy ki tudjuk oltani a fényüket. „A gyermekeimen kívül szinte senkivel sem kommunikálok, menekülök az emberek elől, nem tudok enni, aludni, teljesen magamba zárkózom. (…) Hangot adni a bánatnak nem tudok, mert én most a csend vagyok. Minden összeomlik körülöttem; a világ üres és rideg; ha életem romhalmazára tekintek, az elhagyottság, a teljes megsemmisülés érzése lesz úrrá rajtam.”

Nagyon nehéz időszak volt ez a gyülekezet életében is. Mi, akik barátainak mondtuk magunkat, nem igazán tudtuk, mint tehetnénk, hisz itt szinte mindenki a leeresztett sorompón kívül volt, csak néhányan tudtak belülre kerülni. Csak fájdalommal figyeltük, hogy fogy el az ereje ennek az életerős nőnek. Aztán pedig amikor sok idő múlva újra felállt és megrázta magát, hogy nekiveselkedjen az előtte álló felelősségteljes feladatoknak, hogy a három gyermeke életéről gondoskodjon, már nem ugyanaz a Kati volt. Megkeményedett, elmúlt a derűje, a humorérzékét már csak ritkán csillogtatta meg, ellenben a feladatait kettőzött erővel végezte az egyházban és a hivatásában egyaránt. Győrbe, majd Veszprémbe költöztek, egy rövid ideig Amerikában volt Xénia mellett, míg végül újra hazatért Szombathelyre. Könnyűnek tűnhet így, pár mondattal összefoglalni a Sanyi halála óta eltelt harminc évet. Ebben az időszakban még sokat szolgáltam vele együtt az egyházi kerületben. Látogattuk és képeztük a soproni és a pápai egyháztagokat. Útközben rengeteget beszélgettünk, közelebb kerültünk egymáshoz, jobban bele tudtam látni a keserűsége forrásába. Azt mondják, a lelki bajok szinte elkerülhetetlenül hozzák magukkal a testi bajokat is. Ebből Katinak is bőven kijutott. Ahogy múltak az évek, a két kisebb gyermeke elköltözött és saját családot alapított, mert ez az élet rendje, a legnagyobb gyermeke pedig, aki folyamatos gondoskodást igényel, egy bentlakásos otthonban lakott. Kati egyre magányosabbnak érezte magát. Az eszével tudta, hogy nem lehetnek mindig vele a gyerekei és az unokái, de az érzelmei azt sugallták, hogy ez így nem jó. Gyakran hangoztatta emiatt az elégedetlenségét, kicsit úgy, mint egy durcás kisgyerek, aki folyton csak az anyukáját követeli. Persze, tisztában volt vele, hogy a lehetetlenre vágyik, sőt a szíve mélyén nyugodt volt, hogy a szerettei jó helyen és biztonságban vannak. A szeretet nem szűnt meg benne, de az élete utolsó néhány évében már csak azoknak tartogatta, akik a lelki sorompóján belül voltak. Orvostól orvosig járt, mert a fizikai problémái aránytalanul megsokasodtak, míg végül jött a borzalmasan gyors testi és szellemi leépülés. Kati már nagyon elfáradt. Talán nem az életbe fáradt bele, hanem abba, hogy mindenáron kapaszkodjon belé. Aztán meg, biztosan régen vágyott már arra, hogy annak a szürkészöldes árnyalatú szemnek a huncut fényét újra láthassa. Most biztos, hogy újra együtt vannak, ledobva a halandó test minden nyűgét, baját, mivel Szent Templomban szentesítették a házasságukat, amely a halálon túl is tart. 

A "meghal" kifejezés nem az „él”-nek az ellentéte, hanem inkább annak, hogy "születik". Születik – meghal. Rövid történés mind a kettő, a két ellentétes szó két ellentétes világba léptet át. Ha valaki meghal nem azt jelenti, hogy nem él, csupán átlépett egy kapun az élet egy másfajta minőségébe. 

Azért élünk és létezünk, hogy szeressenek és szeressünk, mert számunkra a szeretet az egyetlen dolog, amely rendet, jelentést és fényt hoz a létezésbe. Kati így fogalmazta meg: „A szeretet ma már többet jelent nekem, mint egy érzés. Az emberi lélek szépségét, a bennünk lévő örök erőt, mely tovább visz. Arra késztet, hogy soha ne adjuk fel. A szeretet maga az intelligencia. Olyan, mint az idő: nincs kezdete és vége, egyszerűen létezik. Ha ismered a forrását, több leszel általa, ha nem, attól még van. Ha megtagadod, önmagadat és a világot rabolod meg. Minél több van benned, annál sérülékenyebb vagy, ez igaz, de gazdagabbá is válhatsz általa, és adhatsz belőle másoknak.”

Mivel Isten kegyes, mindennek megvan a maga oka. Meg kell ismernünk a veszteség fájdalmát, mert ha nem így lenne, nem éreznénk könyörületet mások iránt, és önző szörnyetegekké, rideg, számító lényekké válnánk. A veszteség fölött érzett mérhetetlen fájdalom alázatra tanítja gőgös fajtánkat, meglágyítja érzéketlen szívünket, és jobb emberekké tesz minket.

Ha az ember meglátja az igazságot, ha nem csupán hisz benne, hanem valóban átéli és megtapasztalja, hogy létezik élet a halál után, értéktelenné válik a szemében mindaz, amit addig értékesnek hitt, jelentéktelenné mindaz, amit fontosnak tartott. A tudáshoz, az igazsághoz vezető sötét, elrejtett ösvény fényes, kivilágított sugárúttá változik előtte. Ha a valóság kiderül, vége lesz az általunk ismert világnak. A világ kiteljesedik előttünk. Képtelenek vagyunk szavakba foglalni azt, ami elénk tárul. Úgy érzzük, mintha egy hatalmas boldogsághullám kimosná a testünkből és lelkünkből az évek során felhalmozódott hordalékot, a bánatszemetet, a fájdalmakat, a félelmet és a kínt; úgy érezzük, hogy az örökkévalóság többé nem ígéret, hanem tény. Felfogjuk, hogy mit kell még tennünk, amíg ezt az életet éljük, és mi lesz a feladatunk az ezután következő világban – mert lesz, van ilyen világ, hiszen a halállal semminek sem szakad vége.

Mi dönthetjük el, mire tanítanak minket a borzalmak. Taníthatnak arra, hogy megkeseredjünk fájdalmunkban és félelmünkben. Hogy ellenségesekké váljunk. Lebénuljunk. Vagy arra, hogy megőrizzük a gyermeki részünket, az élénk és kíváncsi részünket, azt a részünket, amelyik ártatlan.

A Mormon könyve utolsó soraival zárom szavaimat, amely egy próféta búcsúja, de ha úgy tetszik bármelyikünk búcsúja is lehetne, akik Katival együtt hiszünk az Úr Jézus Krisztusban. (Moróni 10.)

32 Igen, jöjjetek Krisztushoz, és legyetek benne tökéletessé, és tartóztassátok meg magatokat minden istentelenségtől, és ha minden istentelenségtől megtartóztatjátok magatokat, és teljes lelketekkel, elmétekkel és erőtökkel szeretitek Istent, akkor elegendő számotokra a kegyelme, hogy kegyelme által tökéletesek lehessetek Krisztusban; és ha Isten kegyelme által tökéletesek vagytok Krisztusban, akkor semmiképpen nem tagadhatjátok Isten hatalmát.

33 Továbbá, ha Isten kegyelme által tökéletesek vagytok Krisztusban, és nem tagadjátok az ő hatalmát, akkor szenteltettek meg Krisztusban, Isten kegyelme által, Krisztus vérének ontásán keresztül, mely az Atya szövetségében foglaltatik, bűneitek bocsánatára, hogy szentek legyetek és szeplőtlenek.

34 És most, mindannyiotoknak búcsút intek! Nemsokára elmegyek, hogy Isten paradicsomában pihenjek, míg ismét újra nem egyesül lelkem és testem, és győzedelmesen elő nem hoznak a légen át, hogy a nagy Jehovának, az élők és halottak Örök Bírájának örömet adó ítélőszéke előtt találkozzam veletek. Ámen.

Így búcsúzunk Katitól: Míg újra látlak, az Úr áldjon!

Lázár Gergő Zéta: Búcsú édesanyámtól

Kaptam egyszer egy könyvet egy kedves barátomtól. Az volt a címe és a témája, hogy az 5 szeretet nyelv. Taglalja, hogy az ember különböző képpen fejezi ki a szeretetét mások iránt. Van, aki szavakkal, van, aki érintéssel, vagy együtt töltött idővel, van aki az ajándékoknak örül a legjobban, vagy az elismerésnek.

Hosszú idő után arra kellett rájönnöm, hogy az én drága anyukámnak a főzés volt a szeretet nyelve.

Ha kaptál tőle valaha enni, akkor biztos lehetsz benne, hogy szeretett téged. Az utóbbi évek nehézségei, az étel intoleranciák és allergiák erre a képességére rányomták a bélyegüket, de ma inkább a korábbi időkre szeretnék koncentrálni.

42 éve találkoztunk először állítólag, bár én nem emlékszem az első időszakra. Talán óvodás-koriak a legkorábbi emlékképeim, ahogy ballagunk a Perint hídon át a Margaréta úti óvoda felé.

Aztán egy kis szünet és a Hungária Biztosítóban vagyunk, ahol megengedi, hogy a tűzőgéppel rengeteg papírt összetűzzek és borítékot is ad, amit nem baj, ha összefirkálok.

Újabb szünet az emlékeim lapjain és már a kőszegi házban bontom a falat a konyha és a nappali között egy vésővel és kalapáccsal, mert azt találtam ki, hogy milyen jó lenne, ha lenne egy étel átadó ablak, mint az éttermekben. És fura módon sem ő, sem apu nem mondott rá nemet. Sőt, anyu meg is dicsért, hogy ez jó ötlet volt és ügyese voltam.

Mindig megdicsért. Mellette úgy nőhettem fel, hogy azt éreztem, jól csinálom a dolgokat és ügyes vagyok. Talán ezért is lettem ügyes, mert olyan sokszor mondta én meg elhittem. Hittem neki. Pedig állítása szerint nem volt hite. Akkoriban még.

Egyszer mondta, hogy találkozott két fiatalemberrel az utcán, akik hoznak majd nekünk egy könyvet ami Jézus Krisztusról szól. Meg akarta venni nekünk, de nem adták el neki. Azt mondták, hogy hoznak egyet ingyen, ha beszélhetnek róla egy kicsit. Azt mondta, hogy bár ő már öreg ehhez, de a gyerekei még elég fiatalok, őket érdekelheti. Aztán jött a két fiatalember, nem csak az otthonunkba, hanem az életünkbe, a szívünkbe is és olyan dolgot adtak nekünk, ami nélkül ma nem állnánk itt. Az örömhírt, hogy Jézus Krisztus által van megváltás. Hogy jöttünk valahonnan és megyünk valahova a Földi élet után. Hogy a testünk és a lelkünk elválása, a halál, nem végleges, csak egy átmeneti állapot.

“Sanyi te menj be”, mondta sokszor, amikor a misszionáriusok jöttek tanítani. “Én már öreg vagyok ehhez.” Aztán nekik is főzött valamit.

Budd elder, az egyik misszionárius, aki tanított minket, így emlékezett vissza arra az időszakra:

“Mindig nagyon hálás voltam azért, ahogyan fogadtak minket az otthonukban, és úgy bántak velünk, mint családtagokkal.”

Család. Ami a legfontosabb volt számára, úgy bánt azokkal is, akik a közelébe kerültek. Családtagként.

Aztán később, talán annak hatására, hogy Xéniával mi megkeresztelkedtünk, talán más miatt, de egyszer csak mégsem volt már olyan öreg a hithez, Jézus Krisztus evangéliumához, és Apuval és Katinkával együtt Ő is megkeresztelkedett. Mert mégiscsak így vagyunk egy család. Később eljutottunk a Szent Templomba, ahol összekötöttük ezt a családi köteléket az örökkévalóságra is.

Újabb ugrás az emlékekben egy sötétebb helyre. Apuhoz ment be, a kórházba én otthon vártam. Késő van már és kint sötét. Egy olyan igazán goromba téli este. Belép az ajtón és a szemembe néz. Könnyek csordulnak ki a szeméből és csak rázza a fejét. Nem mond semmit, de tudom, hogy mi történt, Apu átlépett a fátyolon. 

Az örökkévaló családunkba vetett hitünk tart meg minket.

Az ötről átrendezkedünk a négy, majd később a három fős család modellre, mikor Xénia máshol folytatja saját életét. Emlékszem, hogy milyen lelkiismeretesen állt helyt az egyházi elhívásaiban, a munkájában és hogy nekünk megadjon mindent, ami tőle tellett. Sokszor szabadkozott emiatt később, hogy nem tudta megadni nekem azt, amit szeretett volna, de én úgy emlékszem, hogy mindig mindenem megvolt. Sőt…

Újabb emlék, ahogy egy átdolgozott munkanap után, mikor végzett az otthoni teendőkkel is, fáradtan dőlt be az ágyba. Én pedig, lesből, az orra alá dugtam a bélyeg albumomat, hogy találja ki melyik oldalon rendeztem át melyik bélyegeket? Mégsem szaladt azonnal világgá. Türelemmel próbálta megnézni, kitalálni és csak évekkel később emlegette, hogy ez mekkora kín volt számára akkoriban.

Középiskolás koromtól kezdve sok barátom megfordult az otthonunkban. Szerette őket, volt akit kisfiamnak is szólított, amit én nem bántam. Szerette azt a zsongást, amit hoztunk a házba. Sokszor nekik is főzött valamit, vagy egyszerűen csak feltöltötte a kis hűtőt nekünk, hogy ha későn érünk haza, akkor legalább egy szelet kenyeret felvágottal tudjunk enni.

Mindig jómodorra nevelt. Hogy legyek előzékeny, kedves és udvarias. Mivel apu már nem volt velünk, ő magyarázta el, hogy a hölgyeknek illik kinyitni az ajtót és előreengedni őket. Hogy egy szál virágot adni az szép gesztus. És hogy többet jelenthet valakinek, ha én készítek el egy vacsorát, mintha csak elviszem valahova enni. De ha mégis meghívok valakit étterembe, akkor legyek gáláns és fizessek én.

Ó és mennyit nevettünk, mikor Xénia és Kata is otthon volt. Meg tudtam nevettetni a hülyeségeimmel. Vevő volt a poénra. A bánatot is viccelődéssel űztük néha el.

Jó példát is mutatott azzal, hogy folyamatosan szolgált másokat. Akár hol is lakott éppen a világban, a helyi gyülekezetnek mindig aktív tagja volt.

Tünci ezt írta Győrből:

“3 évig ajándékoztál meg minket Győrieket a csodás személyiségeddel, a gyengéd, halk de határozott vezetéseddel. A különböző feladatokhoz való intelligens hozzáállásodra hamar felfigyelt a gyülekezetünk elnöke és szinte végig vezetőként szolgáltál bennünket. Én lehettem a látogató-tanítód és Katinka lányod Fiatal Nő vezetője. Mennyit beszélgettünk mindenről! Mennyit tanulhattam tőled, hogy milyen jó anyának lenni, jó feleségnek, jó vezetőnek és egyáltalán jó embernek. Bár engem neveztél mindig lobogó fáklyának, de a rendkívüli hited és erőd, mégis nekem világította be a minden napok kusza és néha nagyon nehéznek tűnő megpróbáltatásait. Szerettem a közeledben lenni! Teljesen mindegy, hogy milyen célzattal, de hallgatni akartalak! Imádtam, ahogy mesélsz. Mindent tudni akartam az életedről, hogy abból meríthessek majd erőt, amikor kell.”

Bea így emlékszik rá Veszprémből:

“Végtelenül hálásak vagyunk, hogy a gyülekezetünk egy csodálatos családdal, egy olyan hithű nőtestvérrel gazdagodott, akinek minden gondolata, szava táplál bennünket, akinek minden egyes tanítása olyan értékekkel bír, hogy máig velünk maradt. A tiszta, szép kiejtése, kellemes és kedves, de határozott hangja velem él, ami ahhoz kellett, hogy nyomatékot adjon a mondanivalójának. Nem emlékezhetünk a szavakra, minden egyes megosztott gondolatra, de azok az érzések, amelyeket átéltünk, ezen rövid idő alatt, máig velem vannak.”

Ő volt a “kellemes és kedves, de határozott hang…”

Mert határozott és eltántoríthatatlan volt, ha az Úr dolgairól volt szó.

Újabb emlék, hogy a család újra átalakul háromról két fősre. Majd két fősről egy fős családdá, ami Ő maga lett. Itt valami eltűnt. Eltűnt a lobogás, eltűnt a nagy lángon égés és átvette helyét a vattacukros süket csend. Küzdött mindenféle erőkkel és diadalának emléke két őszinte könyv megszületése lett. Két könyv, ami segített neki. És segített nekünk is. Megérteni őt és megérteni saját magunkat. Nem igazán olyan Szentírás, mint amit a két fiatalembertől akart megvenni annak idején, de nekünk, akik olvastuk valahogy mégis hasonló lelkületű.

Az első unokákkal való szoros kapcsolata és a velük együtt töltött idő. Valamint  a könyvei kiadásának öröme és az olvasók visszajelzései újra visszahozták az eltűnt lángot és lobogást. De sajnos egyszer minden tűz leég. A tüzelő elfogy. A test elfárad. A lélek nem tudja már cipelni a haszontalannak tűnő porhüvelyt, ami már mindig csak fáj, szúr, görcsöl és semmi sem jó neki.

Egy friss emlék, hogy végül kórházba került. Meglátogattam. Kérdeztem, hogy éhes-e? Bólintott. Kentem neki egy májkrémes kenyeret. Jóízűen megette. Elbúcsúztunk. Haza kellett mennem, mert már nekem is van családom, gyerekeim, aki számítanak rám otthon.

Aztán hazafelé belém hasít a felismerés. Mi van, ha ez volt az utolsó májkrémes kenyér?

Ha tudtam volna, hogy az lesz, csináltam volna egy csomó rántott húst, vagy csülköt pékné módra, töltött paprikát. Sült csirkecombot, paprikás csirkét nokedlivel, vagy rakott krumplit, de nem egy nyamvadt májkrémes kenyeret.

Nem tudom, hogy a fátyol túloldalán kell-e főzni? Sokszor mondtad, hogy reméled, hogy “ha főzni kell is, mosogatni talán nem”.

Hiszem, hogy 30 külön töltött év után most már végre apuval vagy. És azokkal, akiket a fátyolon túl szolgáltál és hogy körükben elnyerted a megérdemelt jutalmadat.

Köszönöm, hogy vigyáztál rám. Hálás vagyok, hogy az édesanyámnak mondhatlak!

Szeretettel: Kisfiad

Bartos Xénia: Búcsúzó gondolatok

...

Kutasiné Pető Tünde: Drága Katikám

Drága Katikám! 

Hányszor mondtad nekem, hogy milyen nagy lelki teher búcsúztatni valakit, akit szerettünk! Sohasem gondoltam volna, hogy egyszer arra kerül sor, hogy ezt veled kell megtennem. Tényleg nagyon nehéz. Nehéz feldolgozni, hogy nem ülsz itt mellettem és nem súgsz ide valamit, amit aztán eltehetek későbbre és amit aztán nem felejtek el soha. Ilyenek voltak számomra a te bölcsességeid, a meglátásaid! Ittam minden szavadat. Mindig jókor adtál és mindig csak annyit, amennyi éppen kellett. 

1995-ben találkoztunk először egy templomi úton Freibergben, ahol még nem ismerkedtünk meg személyesen, csak messziről csodálhattam azt a különleges látványt, ahogy családként időről időre együtt imádkoztok a templom lépcsőjénél. Belém ívódott ez a kép és őrzöm szeretettel ezt az első képet rólad és a családodról. Akkor még nem tudatosan, de kerestem az alkalmat, hogyan is kerülhetnék a közeledbe. Szerettem volna megtanulni egy család vezetéséről mindazt, amit te tudtál. Ösztönösen éreztem, hogy a legjobb példa vagy erre, akivel csak találkoztam az életem során. 

Röviddel ezután jött a szomorú hír, hogy a férjed elhunyt. Nem voltam ott a temetésen, nem valószínű, hogy tudtad volna ki is vagyok, hiszen sosem beszéltünk. Időről időre néhány közös ismerősünk számolt be arról, hogy milyen keményen állod a sarat és hogyan kapaszkodsz össze a gyerekekkel a mérhetetlen gyász és fájdalmas hiány súlya alatt. 

Micsoda izgalommal értesültem arról, hogy Győrbe költöztök! Még soha senkit nem vártam annyira, hogy belépjen egy vasárnap a kápolna ajtaján, mint titeket! Nincs mese, most már megfogunk ismerkedni személyesen is! És így lett! 3 évig ajándékoztál meg minket Győrieket a csodás személyiségeddel, a gyengéd, halk de határozott vezetéseddel. A különböző feladatokhoz való intelligens hozzáállásodra hamar felfigyelt a gyülekezetünk elnöke és szinte végig vezetőként szolgáltál bennünket. Én lehettem a látogató-tanítód és Katinka lányod Fiatal Nő vezetője. Mennyit beszélgettünk mindenről! Mennyit tanulhattam tőled, hogy milyen jó anyának lenni, jó feleségnek, jó vezetőnek és egyáltalán jó embernek. Bár engem neveztél mindig lobogó fáklyának, de a rendkívüli hited és erőd, mégis nekem világította be a minden napok kusza és néha nagyon nehéznek tűnő megpróbáltatásait. Szerettem a közeledben lenni! Teljesen mindegy, hogy milyen célzattal, de hallgatni akartalak! Imádtam, ahogy mesélsz. Mindent tudni akartam az életedről, hogy abból meríthessek majd erőt, amikor kell. 

Amikor aztán elköltöztél Amerikába, majd visszajöttél Magyarországra, már egy másik városban találtál otthonra. Jól érezted magad itt Szombathelyen, és itt  is mindenki szeretett. Amikor csak Győrben jártál, meglátogattál. Jókat ebédeltünk és sütiztünk együtt. Mennyire szerettem, hogy magadon is tudtál mulatni. Igazad van! Humorral sokkal könnyebb elviselni mindent! 

Amikor először meséltél félénken arról, hogy könyvet készülsz írni, annyira izgatott lettem, hogy azt sem tudtam, hogyan, milyen eszközökkel támogassalak száz százalékig, hogy ez tényleg megvalósuljon! 

Amikor elküldted előolvasásra a kézirat első 50 oldalát, a kezemből nem tettem le addig, amíg végig nem olvastam. Hihetetlen örömöt éreztem, hogy belevágtál. Gyógyulni szerettél volna, elengedni a múlt fájó részeit, megőrizni magadnak és a gyermekeidnek valami csodálatosat és fontosat! Az édesanyámnak is odaadtam az éppen kész fejezeteket és vele együtt mindig izgatottan vártuk az újabb részeket. Az egyik névnapomra egy különleges íméllel köszöntöttél fel, amit soha nem felejtek el. Elküldted a készülő könyvből azt a pár sort, amit rólam írtál. Hosszú percekig csak peregtek a könnyek az arcomon és alig tudtam a történet végére érni. Még soha senki nem írt rólam így, ilyen kedves szeretettel. Rajongtam ahogy fogalmaztál végig a könyvben. Amikor megjelent nyomtatásban még kétszer olvastam ki pár hónap különbséggel. --Negyedszerre pedig ezen a héten. Szerettem volna, ha szólsz hozzám megint! 

Örömmel töltött el, hogy a győri könyvbemutató házigazdájaként engem kértél fel. Aztán jött még egy könyv. A fájdalmas emlékek újra előtérbe kerültek és csak most tudtuk meg igazán, hogy a földi életed közepén, min mentél keresztül! Gyógyító ereje volt a kis kék könyvnek. Bátorítást, és a te különleges erődön keresztül kiutat jelentett azok számára a bánat tengeréből, akiktől oly sokat kértek és vettek el itt a földi létben. 

Olyan hálás voltam, hogy a fontosabb eseményekre engem és a férjemet is meghívtad mindig. 

Őt is letaglózta, hogy elmentél. Azon kapom magam, hogy csak olvasok neki a könyvedből. A nagyon szomorú részeket magamban, de amelyek megmelengetik a szívemet, azokat megosztom vele, és képzeld nagyon tetszik neki! Olyan jó lenne most felhívni gyorsan és ezt elmondani neked! Felfoghatatlan, hogy ezt többet nem tehetem meg! 

Te vagy az egyik példaképem! Olyan szerettem volna lenni mindig, mint amilyen te vagy! 

Kitartó, erős, megingathatatlan, halk, szelíd, együttérző, varázslatos személyiség! 

Búcsúzom drága Katikám a „Hol lennél jó helyen” című könyvedből néhány sorral:

„Fejünket meghajtjuk, szavaink az ég felé suhannak, majd oly semmitmondónak és üresnek tűnve visszahullanak ránk. A szó értékét veszítve tovakullog, átadva helyét annak, ami ott mélyen legbelül, szemnek láthatatlanul, mégis oly csodálatosan bennünk van. 

....ez az egy szó:  végtelen.” 

Hiszem, hogy már megtaláltad, és hiszem, hogy a szövetségeid által most azokkalélheted ezt át, akik odaát vártak! 

Az Úr áldjon, míg újra találkozunk!

Balázs Beatrix: Emlékek Veszprémből

Drága Kati!

Ugye emlékszel mindenre, amikor Veszprémben vagyunk, ketten, együtt, az új, veszprémi otthonotokban? Nyár van, meleg és mi, a nappaliban beszélgetünk, kora délután. Minden elrendeződni látszik, csodás az új lakás, új bútorok, örömteli, új élet kibontakozása, tervezgetés és a beszélgetésünkben a megelégedettség hangulata érződik. A napi munka vagy inkább hivatás, a gyermekek körében, az is sikerül. Végtelenül  hálásak vagyunk, hogy a gyülekezetünk egy csodálatos családdal, egy olyan hithű nőtestvérrel gazdagodott, akinek minden gondolata, szava táplál bennünket, akinek minden egyes tanítása olyan értékekkel bír, hogy máig velünk maradt. A tiszta, szép kiejtése, kellemes és kedves, de határozott hangja velem él, ami ahhoz kellett, hogy nyomatékot adjon a mondanivalójának.

Nem emlékezhetünk a szavakra, minden egyes megosztott gondolatra, de azok az érzések, amelyeket átéltünk, ezen rövid idő alatt, máig velem vannak. Itt van a fülemben, hallom a hangját! Hálás vagyok személy szerint, hogy kiváltságos vagyok, amiért a bizalmába fogadott és ezen a délutánon is csak beszélgettünk, és hallgattunk, amikor épp elfogytak a szavak. Teljesen besötétedett, nem láttuk egymást, csak hallottuk és éreztük a másik rezdüléseit. Egyáltalán nem volt zavaró,  és nem akartunk fényt kapcsolni, nem akartuk megtörni ezt az élményt, ezt a hangulatot. Emlékezetes és felemelő, mély érzések voltak velünk. A történetek, a jelen örömein átsuhanva, egyre régebbre visszanyúló emlékek voltak, szép, megható, megmagyarázhatatlan,  szomorú, küzdelmes élethelyzetek. Folytattuk volna bármeddig, és én boldog voltam, értékesnek és egyedinek tartottam ezt a beszélgetést és barátságot.

Drága Kati! Távol kerültünk egymástól, sok-sok kilométerre, az élet mást hozott, mindkettőnk számára, de most már nincsen közel s távol, nincsen múlt és jövő, nincs fájdalom, csak a teljes és tökéletes békesség és az  örökkévaló, feltétel nélküli szeretet!